Bíró Friderika: A szegek világa : Göcsej néprajza a 18-20. században (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2003)

Erdőhasználat, erdőélés

egy gyűjtögető méhet, amit rácsalogatott a mézalapra. Miután teleszedte magát, elszállt az odúba. Az ember, amíg tudta követni, ment utána. Amikor eltűnt előle, várt, míg a méh többedmagával megjelent és újra rászállt a bögre mézre. Ezután addig követte őket, míg az odúhoz nem ért, ahol a méhraj volt. Másnap hajnalban edényekkel felszerelve megjelent a helyen. Füsttel befojtotta a méhet, majd az odú nyílását besározta. Mire kivilágosodott, a méhek el voltak fojtva. Azután fejszével kivágták a fa odvát, kiszedték a mézet. Előfordult, hogy télen, favágás közben vágtak ki olyan fát, amiben méhek voltak. Hazavitték, védett, napos helyen elhelyezték. Az odú felesleges nyílását besározták, csak a kijáró nyílást hagyták szabadon. így megszelídítették a méheket." Az erdei méhészkedés igazi kalandot jelentett. Azoknak, akik nagy zsákmánnyal tértek haza, még tekintélyük is volt társaik előtt. A göcseji férfiak azonban a madár- és vadfogásban jeleskedtek. Jóllehet, az erdei gyűjtögetés tilalmai a vadászásra is vonatkoztak, de egyik erdőt járó férfi sem mulasztotta el az erdő nyújtotta élelemszerző lehetőségek kihasználását. Nemcsak az őrző gyerekek szórakozása volt a fészekfosztogatás, a madártojások, a madárfiókák megkaparintása. Az erdei munkások, a szénégetők és még sok vállalkozó kedvű parasztembernek is kedvtelése volt a madarászás. A madárfogásra igen sok érdekes megoldást találtak ki. Egyik legegyszerűbb, de sok előkészületet igénylő módját Zalabaksán mesélték az 1930-as években. „Erdőben, erdőszélen nyírfáról ágakat vagdalnak le. Ezzel körülrakják a fát sátorszerűen. Oda, ahol az ágak érintik a fa törzsét, enyves vesszőket raknak ki. A madárfogó ember beül a sátorba, előveszi „bergyukját", „dorombját" és fújja. A „riguk" és a „szajkuk" rámennek az enyves vesszőre. A madárfogó ember elbeszélése szerint megtörtént vele, hogy 40 madarat fogott egyszerre." A madárfogó emberek nyár vége felé kezdték gyűjteni a madárenyv alapját, a fagyöngyöt. Legjobb volt erre a célra a bükk- és cserfáról szedett fagyöngy. A bogyókat edénybe rakták, és annyi vizet öntöttek rá, amennyi ellepte. Lassú tűzön nyúlóssá főzték, kevés hamut, olajat vagy petróleumot gyúrtak közé. A kész enyvet ládikóba tették és felhasználásig félrerakták. Rigászáskor belemártották a vesszőket. A rigászok más megoldást is ismertek. A madárenyvbe mártott vesszőket ágak közé rakták, a madár odaragadt, vagy vesszővel együtt leesett. A rigászás hasonló módjairól, a csapdák változatairól Pável Ágoston is írt, aki a közeli őrségi és Vend vidéki rigászást dolgozta fel. A nyugat-dunántúli rigászás szokását Faludi Ferenc, feltehetően a 18. század derekán, németújvári vagy rohonci tartózkodása idején írt versében így örökítette meg: „Madarászok lépvesszőkkel Rakják készült fájókat; Gunnyhójokban mesterséggel Fújják csalárd sípjokat. Jő a rigó, harkály, szarka, Felzendül a tollas nép. Mátyás kiált, oda farka; Sok baglyokat fog a lép." Gyér adatok szerint a rigókat nyársra fűzve, parázs fölött megsütve ették. Sokan azonban városi felvásárlóknak adták el jó pénzen. A madárfogás egy másik változata a hurkos fogás volt. A várföldi szénégetők az így fogott madarakból gyakran 10-12-t is megsütöttek úgy, hogy agyaggal bevonták, majd az izzó boksába dugták őket. Az agyagban megpuhultak és ízletes, meleg falatokat kínáltak a napokig erdőn élő szénégetőknek. Zalabaksa vidékén szívesen ették a kányalevest is. Kányafogásra is sok csalafinta csapdát találtak ki. Ilyen volt az ún. kányafogó tőr, vagy kukoricás tőr. A lószőrből készült hurokkal foglyot és szarkát fogtak. A verebet, galambot föltámasztott törekrosta alá szórt magokkal csalták. Mikor a madarak a rosta alá értek, a föltámasztó pálcika végére kötött madzagot a lesben álló meghúzta. A rosta lecsapódott a madarak fölött. A madarászás nemcsak a kiegészítő élelemszerzés céljából volt hasznos. A nagyobb uradalmakban és földesúri falvakban ismeretes volt az ún. madárfejjel való adózás. A kártékony madarakat, a kányát, szarkát, hollót, verebet, stb. szinte földesúri parancsra kellett irtani, s a levágott madárfejeket be kellett szolgáltatni. A sasok becserkészése különösen a vadvédelem szempontjából volt fontos, hiszen az újszülött kis őzeket, a nyulat, a fácánt a sasok nagy mennyiségben pusztították. A „madárfejadó" a jobbágyokra és a nemesekre egyaránt érvényes volt. A madárfejek mennyiségétől függően bizonyos földesúri szolgáltatások alól mentesültek a jobbágyok. 93