Bíró Friderika: A szegek világa : Göcsej néprajza a 18-20. században (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2003)
Irtásos földművelés
kerecsen, mert már ell vagyon foglalva«, meg mutatván a kereszteket e Fatensnek... azzal ő is ott hatta... többet feléje se nézett..." Legtöbbször azonban közös megegyezéssel foglaltak - többnyire testvérek, rokonok, akik egymásnak segítettek az irtásban, de a föld megművelésében is. 1755-ben szintén Kustánszegen „... hallotta a Fatens, hogy a kérdésben lévő földeket egy Soón Kenyéren mint osztatlan Atyafiak kerétették és maguknak foglaltak... össze álván azon ellfoglaló erdőt együllő költséggel, fáradsággal s munkásoknak való szükséges eledellel kiirtották felében és kitisztogatták szántóföldnek." Szentmihályi Imre és Takács Lajos az 1950-60-as években még találkozott olyan idős parasztemberekkel, akik apáik, nagyapáik elbeszéléseiből hallottak a szabadfoglalás emlékeiről. Kustánszegen elmondták, hogy „az erdő közös v olt, és mindenki ott irtott, ahol akart... Tagosztály előtt... ha valaki elment a mezőbe, volt egy üres parlag, felszántotta... Az erdőben is mindenki irthatott, ahogy neki tetszett." A jobbágyfalvakban csak ún. „engedelemlevéllel" lehetett irtást végezni. Irtás után négy-öt évig használhatták a földet. A határidő lejárta után űn. tiszta földet kellett visszaadni az uraságnak. Hasonló volt a helyzet a kisnemesi falvakban. Gyakran előfordult, hogy az irtást betelepült vagy felfogadott irtómunkások végezték, s ők is évekig használhatták gabonatermesztésre a termőföldet. Az erdők régen a településekhez közelebb és távolabb, nagy kiterjedésben szabálytalanul szétszóródva, szántóktól, parlagoktól szabdalva helyezkedtek el a dombtetőkön, völgyekben. A településhez közel fekvő földeket - amelyek korábban irtásföldek voltak - telki földnek, kertföldnek, teleknek nevezték. Az irtásföldek, a nagyobb szántók, legelők azonban a falvaktól távolabb feküdtek. A göcseji földhasználatról elmondhatjuk, hogy még a 19. század elején is két művelési rendszerrel, két művelési sávval találkozunk vidékünkön. Az egyik a falu közvetlen közelében fekvő ún. belterjesen művelt övezet, amelyben búzát, rozsot, zabot, kukoricát, krumplit, kölest, répát termeltek, sőt utónövényként hajdinát és tarlórépát. A másik egy égetéses-irtásos művelési övezet, illetve rendszer, amely inkább csak gabona, főként rozs és zab termelésére szolgált. Ez utóbbi gyűrűként vette körül a belterjes művelés zónáját. A 19. század folyamán a belső gyűrű egyre bővült, s egyre nagyobb területre terjedt ki, s a múlt század 60-as éveire teljesen jelentéktelenné zsugorította az égetéses-irtásos művelési rendszert. Az irtásba vett erdőt a parasztok jól ismerték, hiszen az erdők falujuk közelébe vagy annak körzetébe estek. Gyakran járták az erdőt, s így „többször is alkalmunk volt az irtás előnyeit számításba venni". Tudták, hogy szántónak legjobb a gyertyán és a bükk, s azt is, hogy a fenyőerdő sovány és silányat terem. Tehát inkább a lombos erdőket irtották szántónak, a fenyveseket többnyire csak a fáért vágták ki. Az irtásföldeket nehéz és fáradságos munkával tették termővé. A munka első része a kiválasztáson túl a fák kiöléséből állt. „Ezt a munkát aszalás, kerítés, keringetés szóval nevezték. A »kerítés, keringetés« során a fa törzsén, nem messze a tövétől, körben gyűrű alakban lefejtették a háncsot: »körülkerítik, megkerítik, megkeringetik«." A keringetés (gyűrűzés) is egy módja volt a foglalásnak. Keringetés után kezdtek irtani, vagyis a fák kidöntése következett. Takács Lajos ezt a két munkafolyamatot úgy magyarázza, hogy ti. „az egyik munka feltétele a másiknak, s így pl. irtás előtt »irtás alá« kerengettek". Erre utal egy 1758as tanúvallomás Gerátszegből: Vörös Márton azért ölte ki a kérdéses erdőrészt, hogy az „az eö nyers erdőbül kerétett irtás alá való földgye legyen...", mások „rétek és földek alá kerengetéseket tettek". Ha olyan erdőrészben irtottak, ahol épületfának, tűzifának alkalmatlan fa nőtt, tehát nem volt érdemes a döntéssel bajlódni, akkor a fákat kiszárították, „aszalták", majd levágás után a helyszínen elégették. Egy régi periratban olvashatjuk, hogy valaki „ötöd magával ment irtani, tisztogatni és égetni, a mind harmad napigh tisztogatta és égette is". 1766-ban Kustánszegen az irtást végzők a kerengetésbe „belé mentek, dűlt fákat égettek és vagdaltak". A tűz, az égetés az irtások jellemző, szoros tartozékának számított, és az irtás szinte elképzelhetetlen volt nyugati országrészünkben - még a 18. század folyamán is - tűz, égetés nélkül. Főleg a haszontalan fákat, bokrokat égették, de a sűrű, vastag törzsű, fejszével nehezen irtható fákat is tűzzel pusztították ki. Az irtáson kívül az égetésnek a talajjavításban is fontos szerepe volt. 128. Tehenekkel szántó férfi a csonkahegyháti erdőszélen, 1963. 75
