Szabolcs. Szabolcs Péter Munkácsy-díjas szobrászművész katalógusa 2002. április 5. - május 1. (Zalaegerszeg, 2002)

megváltozik minden, amikor valakinek nincs az életben vesztenivalója - és ez a kisinas. Az új, feltörekvő generáció, amely fellépett az őskeresztényeknél, a nagy társadalmi változásoknál, vagy most, tíz évvel ezelőtt. A nép tudta, hogy Európában mi van, hogy nyugaton mi van, de ezt olyan formában kapta meg, ahogy a mesékben volt. Hogy Amerika a vágyak álma, Amerikában a kerítést is kolbászból fonják. Abban a pillanatban, amikor kinyílt a világ, odamehetett, megláthatta, és kiderült, hogy nem is ezt a lovat akarta. Hogy nincs biztonsága a gyógyászatban, nincs biztonsága a munkahelyen. Igaz, szebb lehet az autója, de ez az autó el is tűnhet. A Trabant mindig ott állt az ajtó előtt, de most, ha vesz egy csodálatos Mercedest, azt holnap el is viszik. Félelem tölti el a szívét, és ha a művészet ezt ábrázolja, akkor bármennyire elvont is ez a művészeti formarend, valahol a helyén van. Csak én nem tudom ezt csinálni. Úgy gondolom, hogy Amerika is ugyanúgy uniformizál, ahogy az nálunk az elmúlt fél évszázadban is történt. Hamburger-kultúra, Burger King-kultúra, Coca Cola-kultúra stb. Arra törekednek, hogy az ember ne gondolkozzon. Nálunk eddig is arra törekedtek, most is arra törekednek. És sajnos egyre inkább úgy érzem, az oktatási rendszerünk is arrafelé mozdul el, hogy egy kis számú elitet és nagyszámú buta embert képezzen, akik irányíthatók és befolyásolhatók. Töltelék emberekre van szükség. Ha a tévében nézed a reklámokat, a tévéműsorokat, hát ilyen primitív reklám-világot szerintem ötven évvel ezelőtt sem csináltak, mert annyira bugyuta az egész. Ebből az derül ki, hogy az emberiség nem tanul. A vicc minden gyereknek mindig új, és kiderül, hogy a most felnevelkedett generáció mögött nincs meg az az értékrend, ami a filléres könyvekben a múlt rendszerben azért megvolt. El lehetett olvasni. Ugyanakkor a tévé akkora hatalom lett, hogy most már én sem mondom, hogy rá kellene kényszeríteni a gyerekeket az olvasásra, mert analfabéták. Az sem tudom, hogy nem léptük-e már át azt a bizonyos határt, amelyen túl nincs szükség olvasásra, hanem elég csak egy nagy szemű valakit kitenyészteni, aki a szemén keresztül fog majd mindent befogadni. Lehet, hogy olyan műalkotást kellene hozni, mint a légynek a szeme, amelyik millió pontra sugárzik. De hát - hogy ne olyan nagy magasságokban járjunk - térjünk vissza az ember hétköznapi életére, ami rengeteg bonyodalommal, félelemmel, fájdalommal telített, ugyanakkor szeretné, ha az élete értelmes volna. A múltkor éppen a Meloccó (Meloccó Miklós szobrászművész, sz. 1935) nyilatkozta, hogy a művészt általában a feladat teszi igazából méltóvá arra, hogy művésszé válhasson. Itt kell feltennem azt a kérdést, ami a Magyar Szimpózium Társaság közelmúltban Zalaegerszegen lezajlott XI. konferenciáján - ezen Te is megfordultál a mai általános értékválsággal kapcsolatosan fogalmazódott meg, hogy esetleg érdemes lenne országosan kiküldeni művészeknek, művészeti szakembereknek egy kérdőívet, hogy próbálják megfogalmazni, ugyan mi is a művészet? Hol tartunk most az ezredfordulón, mi a véleményük? Megkérhetlek arra, hogy megpróbáld megfogalmazni, mi a művészet? 17