Szabolcs. Szabolcs Péter Munkácsy-díjas szobrászművész katalógusa 2002. április 5. - május 1. (Zalaegerszeg, 2002)

Igen. Azt hiszem nem véletlen ez a dolog (az értékválság), és most, hogy említetted, egy kicsit (valóban) ki is esett belőlem, pedig döntő módon határozta meg a mi generációnk életét. Én a nászutamat is egy művésztelepen töltöttem, Nagyharsányban, egy kőbányában, s utána megcsináltuk Egervárat. Abban az időben a politikának volt egy olyan vágyálma, hogy megfürdik a kultúrának és a művészeteknek ebben a részében, mivel másra nem volt lehetősége. Demokrácia ugye csak képletekben volt, a valóságban nem, de mondani lehetett - ugyanis a művésztelepekre jöhettek a külföldiek is. A művészek munkáit meg lehetett mutatni külföldön is. A jelenlegi politikai felállás - miután annyira európai és annyira világszínvonalú lett - azt mondja, hogy a művészet álljon meg a saját lábán, hozza létre a maga műalkotásait, és a gazdasági élet is menjen a maga útján. A művészek dögöljenek meg ott, ahol vannak, legfeljebb mi majd csemegézünk a munkáikból. Ezért van az - ami ezen a művészeti szimpóziumon is egyértelműen kiderült -, hogy összeomlott az embert emberrel összekötő kapcsolatrendszer a művészetek terén. Az az emberi kapcsolatrendszer, amely csak a művészeten keresztül lehetséges. Olyan, mint a nyirokrendszer. Az emberi szervezetben van a vér az erekben, és van egy más fajta rendszer is. Ez egyfajta út volt, információ-szerzési lehetőség, ami most egyszerűen megszűnik, mert az állam nem hajlandó semmiféle lehetőséget adni arra, hogy tovább tudjon élni. A művészetről a kérdés, amit feltettél: lehet a művészetek nélkül élni, csakhogy érdemes-e? Nem én találom ki, nagyon sokan elmondhatnák, hogy lehet egy bezárt, sötét szobában is élni, de sokkal jobb, ha kimész a mezőre, ahol süt a nap, és lepkék vannak, és virágok vannak. Akkor történik ez, ha a művészet tudja hozni azt a csodát, amit csak a zene tud, vagy a tánckultúra, vagy a formarendek, tehát egy-egy tárgy, eszköz, egy szobor. A nagy művészet a reneszánszban azért volt olyan látványos, mert nem volt csodálatosabb nonfiguratív szobor egy reneszánsz épületnél. Ez egy matematikailag is definiálható csodálatos rendszer. És ott (azon) volt egy fülke, és ebbe a fülkébe Donatello (Donáti di Niccolo di Betto Bárdi firenzei szobrász, 1386-1466) vagy Verocchio (Andrea del Clone itáliai szobrász, festő, ötvös, 1436-1488) beletett egy szobrot. Úgy gondolom, hogy Isten úgy teremtette az embert, hogy az anyagból megteremtette a rendet, és ebbe a rendbe belelehelte a lelket. A lelkét lehelte bele ebbe a rendbe Verocchio, Donatello, vagy Michelangelo (Michelangelo Buonarotti itáliai festő, szobrász, építész, 1475-1564) is. Ebben az egzakt világban, ami körülvesz minket, és amit a pénz ural, elvileg a legcsodálatosabb dolgokat lehetne létrehozni. Borzasztóan csodálom például a munkagépeket. Nincs nagyobb dolog, mint mikor az emberek nehézségeit a technika feloldja, és lehetővé teszi, hogy bizonyos dolgok könnyebben, másképp menjenek, ugyanakkor nem (végzi el a feladatot) helyettük. Nem akarja tehát megoldani azt az alkotási gyönyörűséget, ami a földdel van kapcsolatban. Mondjuk egy vízlevezető árkot rendbe lehet tenni egy óra alatt, vagy lehet rajta évekig dolgozni, akkor, amikor az embernek esetleg más dolga is lenne, mondjuk, hogy a gyerekével játsszon. Jó lenne, ha a dolgok olyan irányba mozdulnának el, amit talán egy kicsit leegyszerűsítve, de nagyon fontosnak tartva a Művészeti Tanácsnál (Zalaegerszegi Művészeti Tanács, melynek elnöke Sz. P) próbáltunk először megfogalmazni. Az 18