Szabolcs. Szabolcs Péter Munkácsy-díjas szobrászművész katalógusa 2002. április 5. - május 1. (Zalaegerszeg, 2002)

pozitívan élem meg, hogy a dolgok lényegéhez (részben) így jutok el. Mindig úgy gondoltam, hogy a velünk megtörtént dolgokból adódó gondolatrendszer - és megint itt a filozófia, a világkép - határozza meg, hogy mit teszünk, és hogyha ez a helyén van, akkor válik jó művésszé valaki. Ha a művész a világnak csak a szűkebb részére koncentrál, és ebből a szűkebb részéből csak a saját anyagi hasznára, akkor lehet, hogy adott időben ez nagyon látványos, színes, nagyméretű alkotásokat fog eredményezni, de gyakorlatilag nem tölti be azt a feladatot, amit a művészetnek be kell tölteni. Ha a művészetkritikusokat nézzük, elismerem, hogy borzasztó nagy lenne a felelősségük. Az egyes művészek és a társadalom elszakadtak egymástól. Az egyik oldalon van mondjuk a Kovács Jóska, aki képeket csinál, és azt állítja magáról, hogy ő művész. A másik oldalon mondjuk van a Rotchild Géza, vagy a Rockefeller János, aki a kettőjük között álló műkritikust fogja megkérdezni, hogy ez most művészet, vagy nem művészet? Megvegyem vagy ne vegyem meg? A kérdés az, hogy a műkritikus mit fog mondani, és mi éri meg neki? Persze, az hogy hova áll, hogy hova tartozik. Ugye ez egy nagyon fontos dolog, hogy eldöntsük, hogy melyik oldalon állunk és hogy hova tartozunk. Ez az új világ hozza ki belőlem azt - hogy abszolút személyes legyek -, hogy én egy gyári munkásnak vagyok a gyereke. Ez egy nagyon érdekes dolog, de sokáig tagadni próbáltam volna ezt, mert az életem megadta, hogy hol miniszterekkel tudok társalogni, ebédelni, vagy időt tölteni, hol a leghétköznapibb emberekkel. De hát hova nyúlnak az én gyökereim? A rokonság kiderítette, hogy valahova Lengyelországba, ahhoz viszont lusta vagyok, hogy utánamenjek és megnézzem. Ez volna a távoli lehetőség, a közvetlen sorsom pedig az, hogy nehéz körülmények között élő szülők gyereke voltam, ahol napi probléma volt az étel megvétele. Na most én ettől irtózva - mert egy szűk lakás borzasztó nehéz dolog tudatosan próbáltam megszabadulni. Ebből adódik sok gigantománia körülöttem, lásd a Malom, vagy sok egyéb dolog, amivel egyszerűen a tudatalattimban próbáltam elhagyni azt, ami döntően meghatározta az életemet. Egészen biztos, hogy az én utam - mert az összes művésznek megvan a maga útja - azért lett egy kicsit szociális jellegű, vagy közösségi jellegű, mert az életemben azt tapasztaltam meg, hogy ha nem segített volna nekünk valaki, akkor éhen haltunk volna. Gyerekkoromban órákon, napokon keresztül álltam a zálogház előtt. Ötvenhat azért volt nagy esemény a számunkra, mert akkor mindent visszaadtak a zálogházból, és lehetőséget kaptunk arra, hogy egy kicsit könnyebben éljünk. A rendszerváltás számomra hasonló jellegű volt. Úgy gondolom, hogy a kárpótlás azért volt elhibázott, mert egy nemzetet kellett volna kárpótolni. Mindenkit kárpótolni kellett volna. Mindenkinek lehetőséget kellett volna adni arra, hogy tiszta lappal induljon, és megmutassa, hogy hol helyezkedik el abban a rangsorban, ami az emberiség rangsora. Nekem Teréz anya jut ilyenkor az eszembe, és Szent Ferenc, akit mindig azért tiszteltem - talán egy kicsit Krisztusnál is közelebb állt hozzám Szent Ferenc - mert tudtam, hogy ember volt. Krisztus olyan magasságokban van, amelyekhez az ember nem tud felérni, és bár szeretne, annyira csodálatos és meseszerű 22