Szabolcs. Szabolcs Péter Munkácsy-díjas szobrászművész katalógusa 2002. április 5. - május 1. (Zalaegerszeg, 2002)

az egész, hogy nem sikerülhet. De ha van mód és lehetőség, hogy az ember döntsön - mint Gandhi - két lehetőség között, akkor válassza a jót. Most, hogy öregszem, és a hatvanadik évemben járok, úgy vagyok, mint minden férfi ilyenkor majd Te is így leszel -: felteszi a kérdést, hogy mi végre született erre a világra, és mit tett eddig? És bizony sokszor összeszorul a gyomra, hogy itt is olcsó voltam, ott is olcsó voltam, itt is megalkudtam, ott sem kellett volna, de ezen már nem tud változtatni. Ez csak arra jó - és ez a tradíció lényege -, hogy a következő döntésénél valahol a tudatalattijában már benne van, hogy többet nem követheti el, mert nem mehet (oda) vissza. Ha valamit megismertél, azt már nem lehet letagadni. Az igazság valahol már megjelent mögötted, és ezért megpróbálsz olyan irányba indulni - a halál a legtisztább része ennek a dolognak -, hogy ha eljutsz addig a pillanatig, akkor mind jobban megközelítsd a végső fényességet. Most ilyen elméleteket gyártok: miért tetszett nekem a csökölyi fehér gyász? Eljutottam-e a fekete sötétségből a kristálytiszta, minden színt magában hordozó fényességig? Ezt megint ők találták ki: a buta, hétköznapi paraszt emberek. Én magam valami csodát éltem meg, közben pedig „leparasztozták" őket - idézőjelben mondva a dolgot. Csodáról beszélek, a szónak a gyönyörű értelmében: a paraszt, akinek olyan (gyönyörűséges) kapcsolata volt a földdel, és az édesanyja, aki olyan körülmények között is úgy tudott főzni, vagy úgy tudta gyászolni a meghalt fiát. Micsoda csodák voltak ezek! Még a szó is egy gyémántba foglalt valami, és ez jellemezte ezeket az embereket. Ezt persze megpróbálták elhomályosítani, befedni, ledegradálni, eltüntetni, ahogy a barátság szót is. Miért volt az, hogy annyira kristálytiszta fehér (ez a gyász)? Nincs ebben semmi miszticizmus: a fehér szín hordozza a világ összes színét. A fekete pedig nem. Én egy kicsit úgy érzem, hogy a fekete gyász az itt maradottakban lévő sötétségre, fájdalomra, reménytelenségre utal. A fehér szín az arra a megtisztulásra és arra a tisztaságra, amin a halott megy keresztül. Tehát az egyik az itt maradottakra koncentrál, a másik a megholtra. Annyira emberi ez a dolog, és annyira része mindnyájunknak. Talán én is így leszek, hogy azt mondják majd: jaj de jó, hogy meghalt. És bizonyos idő után jutnak csak el odáig, hogy igen, de jó az is, hogy élt. Csak idő kérdése a dolog. Az igazi búcsúztatás azonban az - úgy gondolom -, hogy ők (a már eltávozottak) helyet készítenek nekünk. Én tudom, hogy van helyem valahol, és mindegy, hogy ez egy falevél lesz, vagy a fény, vagy egy másik ember, mindegy, hogy indiai módon közelítjük meg, vagy a keresztény kultúra szerint. De azért hadd vessem közbe: Te hogyan közelíted meg? Hogy képzeled, hol lesz a helyed? Úgy gondolom, hogy a törvényben lesz a helyem. Számomra nincs anyagi vetülete ennek a dolognak. Ez tisztán szellemi kérdés, és úgy gondolom - visszatérve a gondolatra és a nyelvi kifejezésre -, hogy az anyag nem más, mint egy kifejezési lehetőség. A mögötte lévő szellem az, ami majd meghatározza. Tehát a 23