Szabolcs. Szabolcs Péter Munkácsy-díjas szobrászművész katalógusa 2002. április 5. - május 1. (Zalaegerszeg, 2002)

Beszélgetés Szabolcs Péterrel 2001. december 5. Beszélgetésünk elején idézzük fel azt a tíz évvel ezelőtt abbahagyott beszélgetést, amelyet akkor, ötvenéves jubileumi katalógusod kapcsán Egri Máriával folytattál. Ez valahogy úgy végződött, hogy ennek az országnak kulturálódnia, a kultúrának épülnie szükséges, mert számos elképzelés - köztük a Te elképzeléseid — csak ebben az esetben lesznek megvalósíthatóak, esetleg a következő ötven esztendőben még részben a Te számodra is, de lehet, hogy csak a következő szobrásznemzedék számára. Eltelt tíz év, a következő ötven esztendőnek az első tíz éve. Érzed-e, hogy valahol ez a kulturálódás megindult, vagy a kulturáltság foka magasabbra jutott? Nem! Jobban mondva azonnal a politika kerül az előtérbe, ugyanis senki sem tudja kivonni magát abból a történelmi helyzetből, amibe Magyarország került, aminek én is tagja vagyok. Ez a tíz év döntően meghatározta Magyarországnak az újkori életét, és hogy ebben az újkori életében mire, hova helyezik a hangsúlyokat. Türelmetlen voltam régen is, most még türelmetlenebb vagyok, ugyanis a vágyak nagyon erőteljesek, főleg akkor, ha el voltak nyomva. Nekem a régi rendszerben semmi problémám nem volt azon kívül, hogy minden olyan problémám megvolt, ami másnak is. Tehát nehezen adtak útlevelet, úgy éltem az emberek hétköznapi életét, ahogy mások is. Valójában mégis - talán ez a kor is hozta magával, meg az én életkorom is - természetesebbnek vettem a sérüléseket. Olyan voltam, mint egy fiatal bika, aki az életben helyt akar állni, el akarja foglalni a maga pozícióját, kijelölte a maga territóriumát. Ezen belül azt hiszem mindent megtettem, amit egy hétköznapi, normális ember meg tud tenni. Persze mindjárt eszembejut, hogy szabad-e egy művésznek normálisnak lenni, hogy a világ milyen képet alakít ki a művészekről, hogy a művésznek magának milyennek kell lenni? Rengeteg barátra és társra, tulajdonképpen egy saját útra tettem szert az előző ötven évemben. Úgy gondoltam, hogy ennek a mostani tíz évnek olyannak kellene lenni, mint amikor az embernek kinyílik a szeme. Egy föleszmélésnek, hogy a dolgokat - amik úgy össze voltak kavarva, mint egy szétvágott kép -, a törvényeknek az összekuszált, tudatosan összekuszált butaságát mi szépen ki fogjuk bogozni. A látszólag abszolút értelmetlen darabok egymás mellé kerülve ki fognak hozni egy csodálatos képet, aminek az élet értelmének kellene lenni. Az élet értelme nagyon alapvető dolgokra vezethető vissza, gondolom nem véletlenül fogalmazták meg régen a tízparancsolatot. Tehát valami alaptörvény kell, hogy vezesse az emberiséget, s erre kell építeni mindazt, aminek része a művészet is. A legnagyobb bánatom az utóbbi tíz évben az, hogy nem érzem, hogy az embereknek kikristályosodott volna a világképük, inkább még kuszább lett. Mint egy dobozban, egy bezárt világban, futkorásznak össze-vissza, nekimennek a falnak, néha örülnek, hogy nem törték össze magukat, de megítélésem szerint valamiféle értelmetlen kavarodás, szinte 12