Szabolcs. Szabolcs Péter Munkácsy-díjas szobrászművész katalógusa 2002. április 5. - május 1. (Zalaegerszeg, 2002)

pánikhangulat lett úrrá az emberek egy részén. A másik részük egy olyan - szerintem legalábbis - hamis, túlzottan optimista képet próbál festeni, ami az anyagi javaknak összességére épül. Csakhogy ez az út nem lehet az igazi - erre a világ boldogabb része, meg a nagyobb kultúrák már rájöttek. Én a fiamat mindig arra nevelem, hogy nagyon kell a pénz, de nem mindenáron. A pénz egy eszköz, ami arra szolgál, hogy emberek egymás között könnyebben bonyolítsák le a kereskedelmi tevékenységet, de az életnek nem lehet az a célja, hogy minél több pénzt birtokoljak. Manapság mégis ez uralkodik. Sajnos az az érzésem, - és ez megítélésem szerint Amerikából gyűrűzött be ide Magyarországra - hogy az emberek kivetik magukból azokat a nagy gondolatokat, amiket már nagyon sok nagy ember próbált megfogalmazni: hogy mi az élet célja. Ha egyszer kaptuk ezt a csodát, ami a föld, a földi élet, és a földi életben való elhelyezkedésünk, akkor azt meg kell őriznünk. Nézz szét a világban: mind több ember emeli fel a hangját - például a zöldekre gondolok -, akik azt mondják, hogy a világ katasztrofális helyzet felé sodródik a pénz által gerjesztett olyan jellegű anyagok miatt, mint a füst, a műanyag, a kábítószer, vagy akár az etikai romlás. Nem akarok pesszimista lenni, mert butaság, mert valójában azt hiszem, hogy a szívem mélyén nagyon optimista ember vagyok, de körülvesz valami, egy háború, amit most is látunk a tévében, repülők, amik szétrombolnak tornyokat, és akkor olyan furcsán válaszol a világ ezekre a kihívásokra: látja, hogy jön felé a robogó vonat, és inkább behunyja a szemét. Egyszer azt hallottam valakitől, hogy a világ folyásában csak úgy lehet részt venni, ha az ember valóban részt vesz benne. Tehát ha ez egy robogó vonat, amin mi rajta vagyunk, akkor - ha nem tudjuk a vonatot irányítani, és a síneket másfelé lerakni - az arra fog menni, amerre az a buta, gonosz gondolat a síneket lerakta. És ha rajta vagyunk, hiába járkálunk a vonaton oda-vissza, a célállomás mégis csak az lesz, ahová minket el akartak vinni. Úgy gondolom - és szintén nem én találtam ki -, hogy az a csodálatos gondolat, amely szerint a világ lényege a jónak és a rossznak valamiféle harcán múlik, tulajdonképpen egy művészi probléma. Most jutok el odáig - egy kicsit messzire kalandoztam -, hogy vajon a művészet milyen célt szolgál? Én mindig humanisztikus beállítású ember voltam, aki úgy gondolta, hogy (mint művész,) az életnek azokra a félelmeire kellene választ adnia, amelyekre különben nem tudsz magyarázatot adni. Ilyen az, hogy miért pont abba leszünk szerelmesek, akibe, miért van az, hogy a saját gyerekünkkel kicsit másképp vagyunk, mint a többivel, vagy mikor tudjuk levetkőzni az önzésünket. Azt tapasztaltam - de lehet, hogy ez az én hibám, és lehet, hogy az én nagy fokú korlátoltságom, ami a neveltetésemből, körülményeimből, az elődeimből adódott -, hogy nehezen dolgozom fel azokat a steril, vagy sterilitás irányába mozgó művészeti irányzatokat, ahol az érzelmeket megpróbálják kizárni, és egy másik oldalra helyezik a hangsúlyt. Amikor Hamburgban elmentem egy művészeti akadémiára, ott azt mondták, hogy nem szabad a növendéknek semmit mondani, mert ezáltal befolyásolnánk őt, és így már nem azt fogja létrehozni, amit ő szeretett volna, hanem amit mi szeretnénk. Az emberiség azonban nem csak gonosz dolgokat művelt, hanem jó dolgokat is létrehozott. Kell, hogy legyen a tradíciónak egy olyan vonulata is, amire lehet építeni, és ugye ilyenkor - visszatérve az én életemre - felmerül a kérdés, hogy kell-e művészeti akadémia, a művé13