Központok a Zala mentén. Katalógus (Zalaegerszeg, 2002)

Száraz Csilla: Központok az őskorban

SZÁRAZ CSILLA égetése, a kő-, csont- és faeszközök gyártása folyt. A különféle gabonafajtákat az épületektől távolabb, de a település közvetlen közelében termesztették. Elsősorban szarvasmarhát tenyésztettek, a juh, a kecske és a sertés tartása csak másodlagos szerepet játszott gazdálkodásukban. A feltárók kutatásai, terepbejárásai alapján a DVK andráshidai telepe nem állt egymagában. A lelőhelyek hatalmas félkörben csatlakoztak egymáshoz Kálócfa-pusztától a Gébárti-tó melletti településen, majd Kaszaházán keresztül mai ismereteink szerint egészen Nekeresdig. Hasonló jelenség Közép-Európában több helyről ismert, de a Dunántúl területén ezzel rokon településrendszert még nem regisztráltak. Elképzelhető, hogy az említett lelőhelyek a Szentmártoni-patak, a Zala és a Nagypáli-patak mentén egy folyamatosan odébb költöző népesség időszakosan lakott településeinek láncolatát képviselik. Ennek a közösségnek jelentős leleteit Kustánszegen is felszínre hozta a kutatás, az innen előkerült szépen díszített tálat a vitrinben is láthatjuk. A Kr.e. 5. évezred kezdetén Zalában is megtelepedett népességet egy Tolna megyei lelőhelyéről nevezték el lengyeli kultúrának. Ez a népesség edényeit szívesen festette vörösre, később a fehér festés is megjelent. Kialakulásában a helyi őslakosság és egy újabb déli népcsoport, a Sopot-kultúra játszott szerepet. Kiállításunkban e kultúra leleteit nem mutattuk be külön vitrinben, mert ugyan sok településük ismert megyénkben, de lelőhelyeiken mindmáig jelentősebb feltárás nem folyt. A terepbejárások alapján Zala megye északi részén ez a népesség is egyenletesen sűrűn telepedett meg. Zalaegerszeg határában a két nagy vízfolyás, a Zala és a Válicka partján több nagy kiterjedésű, intenzív lelőhelyük található, elképzelhető, hogy a két folyó összefolyása stratégiai fontosságú is lehetett, melyen a lakosság többsége koncentrálódhatott. A következő korszak, a rézkor (Kr.e. 4000-2500) során az élet ismét jelentősen átformálódott. Pontosan ki nem deríthető okok - éghajlati változások, egyéb külső tényezők - miatt a megtelepedett földművelő életmóddal szemben a pásztorkodó, állattenyésztő életforma került túlsúlyba. A rézkori pásztorok szarvasmarhát, juhot, kecskét és sertést neveltek, de természetesen a földműveléssel sem hagytak fel. Az eddigi kutatások alapján úgy tűnik, hogy a Dunántúlon a pásztorkodó életmód nem lett oly mértékben domináns, mint a mai Kelet-Magyarországon. Itt a termelés alapját az állattenyésztés túlsúlyával jellemezhető mezőgazdaságban láthatjuk. A réz mindennapos használata először adott az ember kezébe, komoly, masszív használati eszközöket. Az új nyersanyag meghatározta a munka minőségét, kereskedelmi cikké vált, a belőle készített eszközöket birtoklók számára biztosította a gazdagságot és a hatalmat. A réz egyúttal az értékfelhalmozás eszközévé is lett. A társadalom tagozódása a társadalmi élet szigorú szabályait hozta létre. A rézkori sírokból kitűnik, hogy a tehetősebb embereket gazdagabb tárgyakkal temették el. A férfi sírokba az edényeken kívül hosszú kőkéseket, obszidián nyílhegyeket, agancs- és kőbaltákat, buzogányt, réz- és aranyékszereket helyeztek. A női sírokba az edényeken kívül főleg korong, vagy hasáb alakú kagyló- vagy mészkőgyöngyöket, réz- és aranyékszereket tettek. Itt a Zala mentén a társadalom differenciálódásának ékes bizonyítéka a Zalaszentgrót melletti Csáford Bagota nevű határrészében 1952-ben előkerült két aranykorong (Ш. vitrin). Ezekről - nem utolsósorban az időközben fellelt európai párhuzamok alapján - a kutatás bebizonyította, hogy méltóságjelvényként szolgáltak. Középső rézkori viselőiket joggal tarthatjuk egy-egy nagyobb terület lakossága különös tiszteletben álló tagjainak, a környéken élő nagycsalád vagy nemzetség vezetőinek. A kincslelet előkerülése tehát, még ha áttételesen is, egy területi központ közeli meglétét bizonyítja. A csáfordi lelőhely fekvése, stratégiai helyzete - egy magas fennsíkon a Zala folyó É-D-i völgye fölött - tovább erősíti ezt a feltevést. A kiállításon látható, Zalaegerszeg környékén előkerült rézcsákányok közelebbi lelőhelye és leletösszefüggései nem ismertek, de a hasonló típusú tárgyak tanúsága alapján a középső rézkorban használhatták őket. A rézkor, csakúgy, mint a fentebb megismert neolitikum, korszakokra oszlik. A korai rézkort a Dunántúlon a magyar kutatás a lengyeli kultúra kései szakaszával indítja. Az Andráshida melletti Gébárti-tó lelőhelyen a lengyeli kultúra kései szakaszának leleteit is megtalálták a feltárók. A rézkor következő szakaszának (középső rézkor) meghatározó kultúrája, jól elkülöníthető régészeti egysége a Balaton-Lasinja kultúra, amelyet éppen a Balaton környékén végzett topográfiai kutatások során lehetett Magyarországon meghatározni. A kutatók között több vélemény is kialakult: az egyik elképzelés szerint ez a megelőző lengyeli kultúrából jött volna létre, a másik szerint délről érkező népcsoportok) hozták volna magukkal az addigitól gyökeresen eltérő új ismereteket. A legvalószínűbb azonban a két nézetet ötvöző elképzelés, miszerint a Balaton-Lasinja kultúrát kialakító népcsoportok egy része feltehetőleg a Balkán északi és középső vidékéről vándorolt a Dunántúlra. Az ismeretlen létszámú bevándorló népesség itt ötvöződött a késő-lengyeli etnikummal, aminek során már a balkáni jellegű anyagi kultúra jutott érvényre. A Göcseji Múzeum gyűjtőterületére másfélszáz ilyen lelőhely esik, ebből hat Zalaegerszeg területén van, öt pedig a Zala magaspartján fekszik.