Központok a Zala mentén. Katalógus (Zalaegerszeg, 2002)

Vándor László: Zalavár a királyi vármegye központja

származó, ólomból öntött, kereszt alakú csüngő. Az utóbbi évek régészeti kutatásai során előkerült leletek egyre valószínűbbé teszik, hogy már ennek a korai megyének is Mosaburg-Zalavár lehetett a székhelye. A korai (koloni) megyeszékhely zalavári kialakulásának feltételezését erősíti, hogy 1019-ben Szent István itt Szent Adorján tiszteletére benedekrendi apátságot alapított. Ma már a régészeti kutatás eredményeiből tudjuk, hogy a 9. századi Szent Adorján templom és a Szent István által alapított hasonló titulusú egyház között nincs kontinuitás. Első királyunk alapítása a korábbi Szűz Mária templom maradványainak felhasználásával történt. Ezt az egyházat a 16-17. században végvárrá alakították át, majd 1702-ben Lipót császár parancsára lebontották. Maradványainak nagy részét elbányászták, így alaprajzát csak Giulio Turco 1572 körül készült alaprajzából ismerjük. A középkori építkezések során számos korábbi épületelemet használtak fel a környék római kori romjából és az itt talált 9. századi épületmaradványokból. Az ilyen típusú folytonosságot szimbolizálja az a kapurekonstrukció, mely a terem 9. századi részéből átvezet a honfoglalás utáni Zalavár emlékei közé. A 9. századi Szent Adorján templom romjaiból kiemelt kapuszárkövet a középkori apátság épületében újra felhasználták, és mint szemöldökkőbe ekkor vésték a latin feliratot: „QVERENS INVENTO PVLSANS H(I)C GAVDET AperTO" bibliai szöveget (magyarul: a kereső a találásnak, a kopogtató a megnyílásnak örül itt. Máté 7, 8. Lukács 10, 11.). A templomhoz számos, díszesen faragott kőtöredék köthető. A kőanyaggal legutóbb Tóth Sándor foglalkozott, aki a legkorábbi fonatdíszes, fonatkörös, indadíszes töredékeket 1070-80 körüli időre datálta, ennél korábbi faragott kőanyagot nem tudott kimutatni. Amennyiben meghatározásai helyesek, akkor az első templom nagyon egyszerű volt, esetleg csak a romladozó 9. századi épületet állították helyre. A kolostoregyüttes első nagyszabású kiépítésére a 11. század utolsó negyedének elején kerülhetett sor. Újabb nagyobb építkezés történhetett a 13. században, az 1220 és 1240 közötti időszakban. A két építkezés kőanyaga látható az első vitrinben és a kapu két oldalán. A zalavári ispánsági székhely és annak megyéje az Árpád-kori vármegyék legrégibb rétegét képviselő „klasszikus" vármegyék csoportjába tartozott. Ezek legjellemzőbb sajátossága, hogy rendkívül szoros, egyfajta szimbiózis jellegű kapcsolatban álltak a királyi birtokok egyik típusát alkotó királyi várszervezettel. A királyi várszervezet az egy-egy királyi vár alá rendelt földekből és az azokon élő várnépből állt. A várispánság nem volt egybefüggő területű uradalom. A megye A zalavári bencés apátság alaprajza és a várispánság élén ugyanaz a személy állt, a várispán egyszersmind a megye ispánja is volt. A vámép a várispánság birtokain élőkből állt . Ók a király tulajdonát képező szolgák voltak, ellátták az ispánság fenntartásához szükséges szolgálatokat. Gyakori volt, hogy a speciális mesterségeket űzők külön falvakba tömörültek. Ezeket a falvakat róluk nevezték el, emléküket a zalai falunevek a mai napig őrzik. Eyenek voltak a fegyverkészítéssel foglalkozó csatárok, a termékek összegyűjtésével megbízott tárnokok, az esztergályosok, vagy a mulattatásban nagy szerepet játszó igricek Elöljáróik a várispánság szolgálatában álló szabadok, akikből a 11. század utolsó negyedére kialakult a várjobbágyok rétege. Közülük kerültek ki a fontosabb tisztségviselők. Ezeknek a királyi falvaknak egy részét különleges - kör - alaprajzú templomok (rotundák) különböztették meg a többi településtől. Közülük a kallósdi és a szentpáli (ma Bagód) maradt meg legépebben. A várnépbeliek speciális feladatot ellátó csoportját szintén egy-egy várjobbágy irányította. A hirdetők élén a hirdetőőrnagy, az őrökén az őrnagy állt. Az utóbbi csoport feladata volt az országhatár őrzése. Természetes, hogy őrökkel csak a határmenti megyék várispánságaiban találkozunk, okleveleink Zalában főként a Kerka mentén említenek őröket, és valószínű, hogy eredetileg a Vas megye délnyugati részén kimutatható „Zala-őrök" is a zalai várispánsághoz tartoztak. Ebben az időszakban a magyarság fokozatosan elhagyta korábbi fegyverzetét és általánossá váltak a nyugati típusú harci eszközök, köztük а Ш. vitrinben látható kétélű kardok, melyek jellegzetessége a félkör alakú marko103