Németh János: Gyökerek. Gondolatok családról, mesterségről, művészetről (Zalaegerszeg, 2002)

Kostyál László: Németh János művészetéről

ban. Németh János elleste tőlük természetességüket, közvetlenségüket, jelképeiket. Megtanulta, hogy rohanó, a tűnő időt megragadni egyre kevésbé tudó világunkban is vannak állandó értékek, amelyek nem függnek a változó korok illékony eszméitől, mert felettük állnak. Elsajátította spekulációtól és sallangoktól mentes látásmódjukat, amellyel a látott dolgokat a maguk vaskos valóságában ábrázolják, és nem elmélkednek térbe helyezésen, kompozíción, árnyaláson és hasonló úri huncutságokon. Nem ismerik Brunelleschi tudományosan megszerkesztett perspektíváját vagy Tiziano koloritját, motívumaikat, figuráikat „csupán" úgy ábrázolják, „ahogyan kell", de mégis hozzájuk hasonló meggyőző erővel. Ugyanezt az akadémikus európai szemlélettől eltérő lényeglátást figyelte meg Németh később az egyiptomi és a mezopotámiai művészetben is, vagy akár a bennszülött népek ábrázolásain, és megfigyelése - akár a múlt század elején az avantgárd művészeket - megerősítette abban: jó úton jár. Az ősforrás megtalálása - bár nem is nagyon kellett keresnie, hisz gyerekkora óta benne élt és lélegzett - biztos alapként szolgált az építkezéshez, vagy ha úgy tetszik, a kincsestár további rétegeihez. Az építkezésben, faragatlanságának cizellálásában, szemléletmódjának tökéletesítésében nagy segítségére voltak kiváló főiskolai mesterei, Borsos Miklós és Gádor István. Ők hamar felfedezték benne a csiszolatlan gyémántot, és megfelelő hátteret biztosítottak az előrelépéshez. Tanulmányai során szinte minden nagy korszak művészetében megtalálta a számára fontos, adaptálható és szintetizálható elemeket. Ilyen volt az egyiptomi szobrok zárt tömbszerűsége és időtlensége. Ezek nem a halandók, hanem az örökkévalóság számára készültek, nem is mulandó, földi dolgokat ábrázolnak, hanem a túlvilági lét hitt és remélt eseményeit vagy szereplőit. Bár másképpen jelenik meg, de ugyanez az időtlenségre és nyugalomra törekvés tűnik fel Németh János kerámiáin is. Iziszből és Oziriszből Ádám és Éva lesz, Ádámból és Évából parasztember és parasztasszony, az örökkévaló Férfi és az örökkévaló Nő, a lényegét tekintve megosztott emberi lény egymásra utalt, csak együtt létezni tudó két pólusa. Egyiptom jelképe, a szfinx Göcsej egyik jelképeként szarvassá változik, lényében őrizve a távoli totem-ős ködbe vesző emlékét. Hasonló, reveláns elemet jelentettek a krétai-görög kultúra hatalmas, olykor ember nagyságú amforái. Bár a népi fazekasság is ismer számos nagyméretű edényformát, ezek monumentalitásukban nem közelítenek ezekhez a szinte szobrászati hatást keltő amforákhoz, amelyek ráadásul a kiégetett agyag rusztikus felületét nem fedik el mázzal. A karcsú, tömegükben lenyűgöző hatású edények óriásira nyitották a mindenkori keramikus látóterét. A technika oldaláról ezt tovább tágították az etruszk kerámiaszobrok és épületplasztikák, amelyek készítésekor a korábban nemtelennek tartott agyagot rendelték a sokszor szakrális mondanivaló hordozójául. Ennek fényében a keramikus és a szobrász fogalma összemosódik, az egyik nem tartható „csupán" használati tárgyakat készítő mesterembernek, a másik pedig elvont tartalmat nemes anyaggal kifejező művésznek. Az is egyértelművé vált, hogy a jól mintázható és viszonylag könnyű kerámia számos tulajdonságában versenytársa lehet a súlyos és nehezebben faragható kőnek. A klasszikus stílusok esetében a minden részletre odafigyelő tökéletességre törekvés keltette fel Németh János figyelmét, az az igényesség, amely a történelem folyamán először a természet „hibáinak" kijavítását tűzte - mi már tudjuk: önámító módon, elérhetetlenül - zászlajára. Talán ennél is fontosabb volt azonban számára a korai középkor művészete, amely a látható helyett a láthatatlan valóság megragadására és ábrázolására törekedett. A szobor vagy kép által megjelenített figurák tulajdonképpen utalások és szimbólumok, amelyek a néző figyelmét az elvont, szakrális tartalmakra irányítják. Ennek következtében a kompozíciónak - akárcsak Németh kerámia-reliefjein - nincs közük a valós látványhoz, térbeli szerkezethez, színvilághoz. Az elvonatkoztatás azonban nem önmagáért való, hanem a célnak alárendelt, ezért kiindulópontja éppen ellentétes a huszadik század absztraháló törekvéseivel. 105