Weitschawar. Bajcsa-Vár. Egy stájer erődítmény Magyarországon a 16. század második felében (Zalaegerszeg, 2002)

Pálffy Géza: A Bajcsavárig vezető út. A stájer rendek részvétele a Dél-Dunántúl határvédelmében a 16. században

utódjáéval, csak attól még néhány tucat kilométerre délkeletre. Joggal emlegette e várakat már 1555 végén Zrínyi Miklós bán Stájerország és a Muraköz védőbástyáiként, azaz éppen úgy, mint később utódaikat, a bajcsavári kapitányi körzet erődítményeit hívták. Lényeges különbséget csupán az jelentett, hogy e várövezet élére - talán a hatásköri konfliktusok elkerülése érdekében, valamint az ekkor még egységesen Bécsből irányított és alakulóban lévő védelmi rendszer miatt - külön katonai parancsnokot nem neveztek ki, így erőit szükség esetén mind a szigetvári, mind a szlavón főkapitány felhasználhatta. Stájerország védőbástyája, Kanizsa védelmében Szigetvár 1566. szeptember eleji eleste az egész országrész bukását és teljes Somogy megye török fennhatóság alá kerülését hozta magával. A kulcsvár elveszte a hátországában fekvő véghelyek őrségeiben akkora riadalmat váltott ki, hogy azok váraikat felgyújtva megfutottak. A törökök ezután megszervezték a szigetvári szandzsákot, őrséget helyeztek Babócsára, Berzencére, majd Segesdre, Barcson pedig új várat és hadikikötőt építettek, a többi kisebb véghelyet pedig vagy lerombolták, vagy csak őrhelynek hagyták meg. A bécsi hadvezetésnek ezért a dél-dunántúli határvédelmet teljességgel újjá kellett szerveznie, amiből természetesen a stájer rendek sem maradhattak ki, hiszen Szigetvár és hátországa elestével a török-magyar frontvonal e területeken majdnem 100 kilométerrel került hozzájuk közelebb. A határaik előtt fekvő magyarországi ütközőzóna tehát jócskán megcsappant, s már pusztán Zala és Vas megye déli területeire apadt. Az új határvédelmi övezet az 1570-es évek közepére a Dráva és a Balaton között, elsősorban a Kanizsa-patak mocsaras völgyére támaszkodva, Kanizsa központtal fokozatosan épült ki. Az eleinte a Balaton és a MuraDráva folyók közötti végvidéknek, majd központjáról kanizsai főkapitányságnak nevezett védelmi zóna, s elsősorban Kanizsa őrséggel és hadianyaggal való ellátásában, valamint modern erődítménnyé történő kiépítésében a stájer rendek kezdetektől fogva szerepet vállaltak. A legnagyobb segítséget az általuk már 1566-tól folyamatosan Kanizsán tartott német gyalogos zászlóalj (250-300 fő) jelentette, de alkalmilag előkelőbb stájer nemesifjakból verbuvált nehézlovasokat (Archibusier) is állomásoztattak a várban, miközben a szaporodó tüzérek egy része is Stájerországból érkezett. Nagyobb veszély esetén, mint például az 1577 márciusában villámcsapás okozta kanizsai tűzvész pusztítását követően, a rendek ideiglenesen még délszláv gyalogosokat is küldtek a vár védelmének biztosítására. Mindezek