Weitschawar. Bajcsa-Vár. Egy stájer erődítmény Magyarországon a 16. század második felében (Zalaegerszeg, 2002)

Pálffy Géza: A Bajcsavárig vezető út. A stájer rendek részvétele a Dél-Dunántúl határvédelmében a 16. században

A BAJCSAVARIG VEZETŐ UT 21 mellett a 16. század utolsó évtizedeiben (a határ menti magyar földesurakkal együttműködve) alkalmilag fogadtak fel még magyar gyalogosokat is, majd vettek részt velük a Stájerország szempontjából ugyancsak fontos, Szentgotthárd, Muraszombat és Alsólendva közötti stájer-magyar határterület biztosításában. Végül az 1570-1590-es években Zrínyi György kérelmére több alkalommal rendeltek előre megállapított rövidebb időszakokra (különösen a Dráva és a Mura befagyásának idejére) puskás délszláv gyalogosokat a Muraközbe (főként Légrádra) is. A stájer fizetésű katonák mellett az osztrák tartományból már kezdetektől fogva érkeztek Kanizsára sáncmunkások is, akik Zala és Vas megyék jobbágyaival együtt dolgoztak az erődítéseken. 1569-ben például a kanizsai mocsáron átvezető híd építésén 500 stájer munkás serénykedett, akiknek munkaeszközökkel való ellátásáról is honfitársaik gondoskodtak. Kanizsának és a környék végvárainak az erődítési munkái nemcsak terhet jelentettek a szomszédos tartománynak, hanem egyúttal számottevő új piacot is a stájer vas- és kézművesipar számára. Kanizsa, majd később Bajcsavár építkezéseihez ugyanis óriási számban volt szükség különféle szerszámokra (talicskák mellett ásókra, kapákra, fejszékre, kalapácsokra, fűrészekre, fúrókra, reszelőkre, fogókra, satukra stb.), amelyek széles tárházába katalógusunk tárgyleírásai szemléletes betekintést nyújtanak. A rendek a gráci tartományi hadszertár segítségével Kanizsa fegyver- és hadianyag-ellátásában is részt vállaltak, amely a korban az említett szerszámok utánpótlásával szorosan összekapcsolódott, hiszen a különféle kovács-, lakatos- és ácsszerszámok egy része a vár hadszertárának felszereléséhez tartozott. 1566-ban például 3 falkonágyút küldtek (900 golyóval) az akkor még igen hiányosan felszerelt várba, amelyek közül később kettő Bajcsavár felépültével - mondhatnánk, mint a rendek tulajdona - az új véghelyre került át. A tartományi hadszertárból mindezek mellett a század végéig jelentős mennyiségű egyéb hadianyagot és hadszerszámot (pl. lőport, töltővesszőket, lőportartókat, ágyútaligaláncokat, köteleket stb.) is szállítottak a Dél-Dunántúl központjába. Emellett a kanizsai stájer gyalogok páncéljait és lőfegyvereit is a gráci hadszertár biztosította, ahova viszont - különösen a páncélok, sisakok és puskák egy része - utánpótlásként Nürnbergből és Augsburgból érkezett. Kanizsa persze mindemellett a bécsi főhadszertárból is gyakran kapott utánpótlást, miközben magyar lovas és gyalogos őrségét a váruradalom bevételeiből, magyarországi jövedelmekből, birodalmi segélyekből és az alsó-ausztriai rendek alkalmi támogatásából együttesen tartották el. A kialakult széles körű, nemzetközi katonai-anyagi együttműködés ellenére az 1570-es évek közepén már Stájerország (és Ausztria) védőbástyájaként