Weitschawar. Bajcsa-Vár. Egy stájer erődítmény Magyarországon a 16. század második felében (Zalaegerszeg, 2002)

Pálffy Géza: A Bajcsavárig vezető út. A stájer rendek részvétele a Dél-Dunántúl határvédelmében a 16. században

A BAJCSAVARIG VEZETŐ UT 13 A Murától Kanizsáig húzódó bajcsavári kapitányi körzet élén külön főkapitány állt a szomszédos Muraköz nagyura, a szigetvári hős fia, Zrínyi György személyében. Míg az új végvár horvát-magyar katonaságát részben ő állította ki, a német gyalogos őrség Stájerországból, többnyire Vorau körzetéből (Viertel Vorau, Gráctól keletrej érkezett. Bajcsa vára a vártörténetíráshoz hasonlóan különleges jelentőségű a török kori régészeti kutatások szempontjából is. A szekszárd-újpalánki kis török várat kivéve ugyanis ez ideig az egész Kárpát-medencében nem volt lehetőség arra, hogy egy 16. századi, méghozzá jelentős területű és teljesen újonnan épült végvárat szisztematikusan feltárjanak. Az ásatások 1995-től 2001-ig évről évre folyamatosan haladtak előre (ld. Kovács Gyöngyi alábbi összegzését), és - miként arról a katalógus tárgyleírásai tanúskodnak - a kora újkori anyagi kultúrára és mindennapi életre vonatkozóan hatalmas mennyiségű, páratlanul gazdag anyagot tártak fel. Ráadásul az alig negyedszázadig fennállt véghelyről előkerült, így jól datálható leletanyag szemléletesen szembesíthető a gráci és bécsi levéltárakban a várról fennmaradt írott forrásbázissal. Mindezeken túl a magyar, stájer, horvát és szlovén kutatások szempontjából Baj csavar azért is fokozott figyelmet érdemel, mert felépítése, majd ellátása egy csaknem félévszázados folyamat betetőzése volt. A stájer rendek dél-dunántúli anyagi-katonai szerepvállalásának, sőt magának Baj csavarnak és kapitányi körzetének ugyanis megvoltak az előzményei. Az új erődítmény 1578. évi felépítéséig a Dél-Dunántúl Dráva menti területein több évtizedes út vezetett. A STÁJER RENDEK SEGÍTSÉGNYÚJTÁSÁNAK KEZDETEI (1541-1556) Két kulcsvár, Pécs és Szigetvár védelmében A mohácsi csata idejére összeomló dél-magyarországi és horvátországi középkori várláncolat pótlása, azaz egy szinte teljesen új határvédelmi rendszer kiépítése a 16. század derekán a korabeli Magyarország, sőt KözépEurópa egyik legkomolyabb kihívása volt. Az óriási feladat megvalósítása nem ment egyik napról a másikra, hiszen kezdetektől hatalmas nehézségek hátráltatták. Az új várláncolatot már az ország belső területein kellett kialakítani, ahol ennek a természetföldrajzi viszonyok sem kedveztek annyira, mint a déli végeken, hiszen például a Dunántúlon csupán a Kanizsa-patak távoli mocsaras medencéje, s a még messzebb húzódó Zala és Rába folyók, valamint a Balaton és a Dunántúli-középhegység jelentettek valóban komoly természeti akadályokat. Ráadásul az 1526 utáni kettős királyválasztás