Weitschawar. Bajcsa-Vár. Egy stájer erődítmény Magyarországon a 16. század második felében (Zalaegerszeg, 2002)

Gál Erika: Madárleletek a bajcsai várból

A csontok alaktani jellegei alapján az is megállapítható, hogy nem minden madárcsont tartozik felnőtt egyedhez. A fiatal csirkecsontok száma (10 db) itt is meghaladja a kislibákéit (3 db). Ennek oka az is lehet, hogy a libákat nemcsak húsukért, de zsírjukért és akár tollukért is tartották. Ráadásul a hízott liba sokkal értékesebb. Ugyanakkor a tyúkok valamennyivel szaporábbak, mint a libák: míg egy kotló alá - nagyságától függően - manapság 15-20 tojást is raknak, addig a libákat 10-12 tojásra szokták ültetni. Ami a madarak háziasítását illeti, a tyúkmaradványok között a maiaknál valamennyivel kisebb méretű csontokat találunk (1. ábra). A liba esetében egyes csontok - pl. az orsócsont (radius) - morfológiai jellegei egyértelműen a házilúdra utalnak. A házityúkról Magyarországon már a vaskor óta ismertek adatok. A csontjai alapján vad ősétől alig megkülönböztethető házilúdra csak az Árpád-kortól kezdődően (10-12. század) van írásos emlékünk. Európában Közép-Angliából a 6-11. századból, Lengyelországból a 10-12. századból, Bulgáriából pedig egy 2-6. századi római városból (Boev, 1991) vannak mind a házityúkra, mind a házilibára, ill. házikacsára vonatkozó adataink. Feltételezhető, hogy a várban a zsúfoltság ellenére is tartottak tyúkokat, az erőd körüli vizenyős területen pedig a háziludak is könnyen megéltek (2. ábra). A grazi Stájer Tartományi Levéltárban F. O. Roth által feldolgozott korabeli élelmiszerjegyzékekben azonban számos más tétel mellett tyúk és liba, sőt tojás is szerepel, ami valamelyest megkérdőjelezi a helyi baromfitartás mértékét. Récecsontok kis számban ugyan (8 db), de több helyről is előkerültek a bajcsai várban. A leletek között két koponyatöredék is található. Az egyik (a 2l-es objektumból származó) hosszában szabályosan kettévágott és a koponyatetőn további átlós irányú vágásnyomok láthatók. A kacsát a lúdnál később háziasítottak, Magyarországon csak a közép- és török korban (pl. 14-15. század, Segesd) jelennek meg a fejlettebb formák. A bajcsai récecsontokról sajnos nem állapítható meg egyértelműen, hogy e madarakat háziasították-e már, vagy a maradványok a vad őshöz, a tőkésrécéhez tartoztak; az utóbbiak számára a vár körüli mocsaras, vizes terület ideális élőhely lehetett. Közvetve ezt támasztja alá, hogy a Bajcsára szállított baromfiak fennmaradt jegyzékében csak tyúkokat (tojást is), libákat és „az uraságok számára" galambokat említenek. Ez természetesen nem zárja ki a bajcsai házikacsa-tartás lehetőségét. A rózsás pelikán könyökcsont töredéke az egyedüli madárlelet a 159-es objektumban. Ennek a fajnak magyarországi költéséről 1858-ig ismertek adatok, ma már csak véletlenszerűen fordul elő itt. A pelikán a sekély, 1. Középkori tyúk és kakas a svájci Conrad Gesner 1557. évi madarászkönyvéből