Ljudje ob Muri. Népek a Mura Mentén 2. kötet (Zalaegerszeg, 1998)

Bondár Mária (Budapest): Rézkori és kora bronzkori kutatási problémák a Délnyugat-Dunántúlon

NÉPEK A MURA MENTÉN 1997 BONDÁR Mária RÉZKORI ÉS KORA BRONZKORI KUTATÁSI PROBLÉMÁK A DÉLNYUGAT-DUNÁNTÚLON A Délnyugat-Dunántúl a Kis-Balaton, Zalai-dombság, Göcsej és Hetes által meghatározható terület, azaz a Mura, Dráva, Rinya és Zala folyó által közrefogott vidék. Lankás dombokból áll, a felsorolt nagyobb folyókon kívül csak kevés patak (Principális-patak, Kerka és mellékágai) illetve kisebb ér tagolja. Az átlagos tengerszint feletti magasság 200 m körüli. Morfológiailag a mai Zala megye csaknem egész területe ún. harmad- negyedidőszaki dombság, kis mértékben pedig ártér. Fő talajfajtája a barna erdőtalaj, előfordul még öntéstalaj és a KisBalaton környékén ún. láptalaj. A megye területének nagy részét ma is erdőségek borítják, sok a rét és a vizenyős, mocsaras terület is (FÜLEKY 1988, 30. ábra). Zala megye régészetileg évtizedekig csaknem kutatatlan terület volt, a különböző korok elterjedési térképén hagyományosan fehér foltként szerepelt. Nem számítva a múlt században előkerült néhány kőbaltát, a megye egész őskoráról sokáig csak nagyon kevés konkrét adattal rendelkezett a tudomány. Különösen igaz volt ez a rézkor és a bronzkor vonatkozásában. Zala megye rézkorát sokáig csak a becsvölgyi idol (BONA 1960) és a csáfordi aranykorongok (KOREK 1960, Taf. V-VI) jelentették. E fontos leletek nemcsak azt bizonyították, hogy a terület a rézkorban is lakott volt, de adatot szolgáltattak az egykori közösség kultuszéletének és társadalmi tagozódásának fejlettségéhez is. A középső rézkor emberének mindennapjaival kapcsolatos emlékek azonban hiányoztak e térségből. Lakatlannak tűnt a terület a badeni kultúra idején is. Banner János monográfiájában mindössze egy lelőhelyet ismert a Zala folyótól D-re (BANNER 1956, 26. o.: Letenye), amelyről később kiderült, hogy valójában a Banner idején még nem elkülönített Balaton-Lasinja kultúra telepmaradványa (KALICZ 1969-1970, 91). A korai bronzkorban is terra incognita ez a terület a térképek alapján. Kalicz N. a kora bronzkori kultúrákat összefoglaló munkájában mindössze egy lelőhelyet ismert Zala megyéből (KALICZ 1968, 80.: Pókaszepetk). Bóna I. a somogyvári csoport lelőhelyeit összegyűjtve az akkori Zala megyéből két lelőhelyet említett (BÓNA 1963-1964, 42.: Pókaszepetk, Kemendollár). Mozsolics A. kisapostagi kultúráról írott monográfiájában egy lelőhely sem szerepelt innen (MOZSOLICS 1942, 44). A mai Zala megye szisztematikus kutatása a megye ÉK-i részén a topográfiai munkákkal indult meg. (Ez a területrész akkor Veszprém megyéhez tartozott, csak később került Zala megyéhez.) A topográfiai terepbejárásoknak köszönhetően az egyes korszakokhoz konkrét lelőhelyek kapcsolódtak, a térképen a fehér foltot lelőhelyek kezdték kitölteni. Különösen szembetűnő ez a jelenség a középső rézkori Balaton-Lasinja kultúra esetében (KALICZ 1969-1970, 69). A késő rézkori telepmaradványok elsősorban Keszthely környékén szaporodtak meg (MRT I, 195). A bolerázi csoportból két lelőhely vált ismertté (TORMA 1969, 93), a badeni kultúra megtelepedését immáron tizenhat lelőhely jelezte. Itt került elő a kostolaci kultúra Magyarországon sokáig egyetlennek számító hamvasztásos temetkezése is (MRT I, 21/30. lh, 6. t. 9, 12). A korai bronzkorból nyolc lelőhelyet találtak (MRT I, 195). 19