Zala Megye Ezer Éve. Tanulmánykötet a magyar államalapítás milleniumának tiszteletére (Zalaegerszeg, 1996)

A polgári megyétől a rendszerváltásig (1849–1990-es évek) - Kostyál László: Zala megye képzőművészete a 20. században

Kostyál hasaló: Zala megye képzőművészete a 20. s%á%adban II. A szocreál az ötvenes-hatvanas években Németh János: Legenda 1988-89. Az ötvenes-hatvanas években képzőművészetünk meglehetősen szűkre szabott stiláris keretek közt mozgott. A csak igen lassan fejlődő helyi közízlésnél tematikailag is erősebb meghatározó erő volt a központi akarat. Az ötvenes években a politika által diktált új témák kerültek az előtérbe. 1959-ben alakult meg a Magyar Képzőművészek Szövetsége megyei munkacsoportja, amely először fogna össze a megye alkotóit. Első elnökének a doyennek számító, nyolcvankét éves Udvardy Ignác Ödönt kérték fel (ő két évvel később elhunyt). Még az év végén megrendezték az első önálló megyei kiállítást is a zalaegerszegi mozi emeletén. Résztvevői között megtaláljuk e korszak hangsúlyos alkotóit, a (kor)elnökön túl így Frimmel Gyulát (1894-1979), a nagykanizsai Szemenyei Ferencet (1894-1990) és Harangozó Imrénét (1907-1995) (az ottani képzőművészeti szakkör egymást követő két vezetőjét), a szobrászok között az érett művész, nagykanizsai Vörös Jánost, a főiskolán frissen végzett (és szülővárosába visszatért), élénk új színt hozó Németh Jánost (1934-), valamint Szécsényi Lászlót (1938-). A festők között számos műkedvelő is szerepelt, ami utal arra, hogy tanult, „profi" művész kevés volt a megyében, s ezek még szívesen állítottak ki közösen a képzetlenebb „amatőrökkel". Tematikájukban — az esetleges politikai anomáliákat elkerülendő — a tájkép az uralkodó. A néhány évvel későbbi (1964) megyei tárlat kapcsán jelentek meg (Takács István tollából) az alábbi kesergő sorok a Zalai Hírlap hasábjain (1964. február. 16.), melyek jól tükrözik az akkori helyzetet: „...előrelendítő központ, friss vérkeringés kellene megyénk képzőművészeti életébe. Az a saját lében fövés, amelyre a tehetséges művészek kényszerülnek, évről évre jobban megbosszulja magát. A mostani szürke összkép, a semmiféle festői izgalmat nem tükröző képek, az epikus és eszközeiben is megrekedt festészet mind-mind ennek a következményei... Ennek tulajdonítható, a plasztika szinte teljes eltűnése — most egyetlen kisplasztika ad hírt arról, hogy azért ez a műfaj is létezik (meg kell említenünk, hogy a Zalában templomi szobraival [zalaegerszegi ferencesek, Lórántháza] már a két világháború között feltűnt, 1945 után Nagykanizsán élő, karakterisztikus szobrász, Vörös János [1897-1963] az előző évben elhunyt). Ennek tulajdonítható, hogy a tehetséges fiatalok elmennek a megyéből, mert itt fejlődési, tanulási lehetőségük már nincsen biztosítva..." A hatvanas évek jellegzetes alkotója a szülővárosába 1961-ben visszatért Szabó Sándor (1923-1986), aki érzékeny akvarelljeivel és olajképein erőteljes foltokban felvitt, tömbszerű formáival a göcseji táj mellett az olajipari munkások festője. Külön világot képvisel a leginkább e korszakban tevékenykedő, művészi indulásakor a római iskolához Rétfalvi Sándor: Táncosnők 1978 (Nagykanizsa). 345