Zala Megye Ezer Éve. Tanulmánykötet a magyar államalapítás milleniumának tiszteletére (Zalaegerszeg, 1996)

A polgári megyétől a rendszerváltásig (1849–1990-es évek) - Kostyál László: Zala megye képzőművészete a 20. században

Zala megye ezer éve közel álló freskókkal, keszthelyi Károly Gyula (1910-1989), aki a Veszprémi Egyházmegye számos templomát dekorálta tevékenysége (Zala megyében Garabonc 1965, Vörcsökpuszta 1966-67, Cserszeg 1967, Zalamerenye 1968, Zalavár 1971) azonban e korszakban nem kaphatott publicitást. Ugyancsak keszthelyi a nagy formátumú Mikus Gyula (1905-1996). Már a harmincas évek második felében sikereket aratott komor hangvételű, realista kompozícióival. Az ötvenes-hatvanas években palettája kivilágosodott, elsősorban tájképeket festett, ezek központi témája a Balaton volt. A korszakban a megye három városa erőteljesen fejlődött, közülük is kitűnik azonban a mesterségesen felduzzasztott Zalaegerszeg. E városban készült a legtöbb köztéri alkotás, főleg a kor hivatalos művészeitől, így Kisfaludi Stróbl Zsigmondtól (Kis makrancos 1966, Liliom 1967, íjász 1985), Mikus Sándortól (Felszabadulási emlékmű, 1955), Marton Lászlótól (Lenin 1970), vagy a Nagykanizsán élő Vörös Jánostól (Munkásmozgalmi mártírok emlékműve 1948, két relief az Egészségház falán). A korszak legtöbb szobra a politikai propagandához kapcsolódott, de az olyan alkotások, mint Boldogfai Farkas Sándor egerszegi Vizafogója (1958) vagy Bencsik István Térdeplő leánya (1968) intimebb hangvételével már kizárólag esztétikai szempontokat tartott szem előtt. Zala — ahogy az idézetben is olvasható — e két évtizedben sem igazán tudta megőrizni művésztehetségeit. Üdítő kivétel volt a szülővárosába visszatérő Németh János, aki Zalában, az itteni népi formakincset adaptálva vált az ország egyik legismertebb, legjelentősebb keramikusává. Emellett azonban olyan, nagy alkotói jövő előtt álló fiatalok távoztak kedvezőbb körülményeket keresve kibontakozásukhoz, mint Benyó Ildikó (1946-), Paizs László (1935-), vagy - néhány éves zalalövői működés után — Dóczi László (1943-), következő korszakunk elején pedig Dús László. Szabolcs Péter: Hármasban 1991 III. A zalai képzőművészet kiteljesedése az 1970-es évektől (Zóka Gyula felvétele). A polgári lét széleskörű, a művészeteket is magába foglaló kulturális igényekkel bír, amelyek önnön lényegéhez tartoznak. Az erőteljes városiasodást propagáló és előmozdító megyei politikusok ezt felismerve kezdtek el olyan körülmények kialakítására törekedni (műteremlakások építésével, kiállítások szervezésével, intenzívebb vásárlásokkal, képzéssel), amelyek elősegítik művészek letelepedését és a művészeti élet fellendülését. E törekvésük szerencsésen találkozott egy-két pedagógiai vénával is megáldott fiatal alkotó (Haraszti László [1943-] Nagykanizsán, és különösen Dús László [1941] Zalaegerszegen) elképzeléseivel, akik később legendássá váló művészeti szakköröket szerveztek. E folyamatba illeszkedett az 1968-tól évente megrendezett, alapvetően művészi kezdeményezésre (különösen Dús jóvoltából) létrejövő Egervári Művésztelep, amely jól felkészült fiatal festőket, szobrászokat (pl Götz János, Samu Géza, Swierkiewicz Róbert, Tenk László, Újházi Péter stb.) csábított a zalai dombok közé (ne feledjük: a legendás, a magyar művészetben mérföldkövet jelentő IPARTERV-kiállítások idejében). Itt a jelentős művészi produktumokon túl barátságok és alkotói kapcsolatok születtek, s mindez az országos figyelmet is ide irányította. Egy olyan tehetséges művészgeneráció kezdett kibontakozni a megyében (Dús László, Szabolcs Péter (1942-), vagy a kiteljesedését élő Németh János Zalaegerszegen, Haraszti László, Kustár Zsuzsa (1942) Nagykanizsán), akikhez már elismert művészként csatlakozott a kedvező lehetőségekkel Zalába csábított Gácsi Gábriel József: Legenda 1992. 346