Zala Megye Ezer Éve. Tanulmánykötet a magyar államalapítás milleniumának tiszteletére (Zalaegerszeg, 1996)

Zala megye kialakulásától a török háborúk kezdetéig (1000–1540-es évek) - Zsoldos Attila: Zala megye kialakulása és a megyei intézmény a 14. század elejéig

Zala megye ezer éve szólt, azaz az uralkodó saját belátása szerint adhatott vagy vehetett el ispáni méltóságot; mindenesetre a rendelkezésünkre álló adatok szerint az ispánságok — és más királyi tisztségek — betöltőinek személye meglehetősen gyakran változott a középkor folyamán. A megyésispánokat, legalábbis az Árpád-kor időszakában, hely illette meg a királyt az ország kormányzásában segítő s az operatív politikai döntéseket meghozó királyi tanácsban. Az egyes megyésispánságok politikai súlya ugyanakkor a jelek szerint különböző volt. Ez főként abból sejthető, hogy amikor a 12. század végén kialakuló gyakorlat szerint szokássá vált az ünnepélyes királyi kiváltságlevelek végén felsorolni a legfontosabb egyházi és világi méltóságok viselőit, ezekben az ún. méltóságsorokban egyes megyék ispánjai soha nem — vagy csak nagyon ritkán — szerepelnek, más megyék kormányzói viszont rendszeresen előfordulnak bennük. Ezen adatok szerint Zala megye ispánsága már a 13. század első felében is a fontosabbak közé tartozott, a század második felében pedig a kifejezetten jelentős megyésispánságok között tartották számon. A 13. század egyes időszakaiban ugyanakkor a zalai ispán eltűnik a királyi oklevelek méltóságsoraiból. A jelenség oka azonban nem a megye politikai jelentőségének ingadozásában kereshető, hanem sokkal inkább abban, hogy Zalát gyakran csatolták hozzá a szomszédos Szlavóniát kormányzásra megkapó hercegek tartományához. Ez a gyakorlat feltehetően még a 12. század végén indult meg, amikor is András herceg — a későbbi II. András király — kikényszerítette bátyjától, hogy engedje át neki a Drávától délre eső tartományok feletti uralmat. Feltűnő mindenesetre, hogy a zalai ispánok csak akkor szerepelnek Imre király okleveleinek méltóságsoraiban, amikor öccse száműzetésben vagy fogságban volt. A dinasztia következő nemzedékében előbb a későbbi IV. Béla, utóbb öccse, Kálmán állt Szlavónia élén hercegként (1222-1226, ill. 1226-1241): Béla esetében valószínűsíthető, Kálmánéban pedig bizonyos, hogy Zala is a herceg által kormányzott országrészhez tartozott. A helyzet IV. Béla uralkodása idején sem változott, hiszen a király idősebb fia, István rövid ideig fennálló stájer hercegsége mellé Zala megyét is megkapta, miként az 1268-ban Szlavónia élére kerülő fiatalabb herceg, Béla tartományát is kikerekítette a király - egyebek mellett - Zala megye területével. Minden okunk megvan azt gondolni, hogy ezekben az időszakokban, a sajátos körülmények által magyarázott kivételként, nem a király, hanem a herceg nevezte ki Zala megye ispánját. A megyésispán mind Zalában, mind másutt az országban, meglehetősen széles jogkört biztosító felhatalmazás birtokában kormányozta megyéjét. A várispánság teljes egészében az ispán joghatósága alá tartozott, a megyei ügyek esetében azonban némileg más volt a helyzet. A megyésispán gondoskodott a rend fenntartásáról, beszedette a királyt illető jövedelmeket - legyenek azok akár adók, akár vámok -, s ő vezette hadba a megye katonáskodásra kötelezett lakosait. Mindezek fejében őt illette meg a megyéből befolyó királyi jövedelmek harmada. A várispánságtól független megyebeliek felett ugyanakkor — a közhiedelemmel ellentétben — eredetileg nem a megyésispán bíráskodott, hanem megyénként két-két, önálló bírói kerülettel rendelkező királyi bíró. Ezek a bírák csak a 12. század folyamán veszítették el önállóságukat, s lettek a megyésispán alárendeltjei. A Zalához hasonló szervezetű megyéket a 13. század közepéig terjedő időszakra vonatkozóan hagyományosan a „királyi vármegye" megnevezéssel illeti történetírásunk. A „királyi" jelző használatát az indokolja, hogy ezen archaikus megyetípusban valóban döntő szerepet játszottak a közvetlenül vagy közvetve a királyi hatalomhoz kapcsolódó elemek. A megye területének és népességének jelentős hányada, kivált a 12-13. század fordulója táján megindult nagy birtokadományozások előtt, a királyi birtokszervezetek valamelyikéhez tartozott, s a megye élére helyezett ispán sem volt más, mint az uralkodó képviselője és döntéseinek végrehajtója. Tovább erősítette a megye „királyi" jellegét, hogy a megyésispán a megye igazgatása során adódó feladatok ellátása során magától értetődő természetességgel vette igénybe a várispánság apparátusát. A megyei intézmény a 13. század folyamán jelentős átalakuláson ment át, melynek eredményeként a megye „királyi" jellege mindinkább a háttérbe szorult. A változások két, egymást erősítő folyamat következményeként indultak meg. Ezek egyike a királyi birtokok addig soha nem látott mértékű eladományozása volt. II. András király minden jel szerint tudatosan törekedett arra, hogy a királyi birtokokat személyes hívei kezére juttassa, s ezzel kapcsolatos álláspontját úgy összegezte, hogy „az uralkodó számára az adományozás legjobb mértéke a mértéktelenség". Az ismereteink szerint valóban pazar bőkezűséggel osztogatott adományok egyik szembetűnő új vonásaként az jelölhető meg, hogy azok immár nem kímélték a királyi várszervezet földjeit és népeit sem. Az adományok megbontották a várispánságok addigi szervezeti kereteit, s mivel a királyi birtokok nagy része az előkelő nagybirtokosok vagyonát gyarapította, ezért az egyes megyéken belüli birtokviszonyok arányai fokozatosan ezek javára módosultak. A megyei intézmény átalakulását előidéző másik folyamat alapvetően társadalomtörténeti jellegű volt. A 11-12. századi birtokos közszabadok életének kereteit a királyi vármegye szabta meg: szerény birtokaik többnyire nem nyúltak túl egy-egy megye határain, katonáskodni a megyésispán által vezetett megyei csapattal tartoztak, s amióta az eredetileg az ispáni hatalomtól független megyei királyi bírák is a megyésispánok alárendeltjeivé váltak, peres ügyeikben is az ispán vagy az udvarispán ítélkezett. A 13. század elejétől kezdve azonban a birtokos közszabadokra a királyi udvarban mint királyi szerviensekre tekintettek. Jogaiknak az 1222. évi Aranybullában történt becikkelyezése — egyebek mellett — olyan kiváltságokat is biztosított ennek a társadalmi csoportnak, amelyek a királyi vármegye hagyományos rendjének felbomlását siettették: a királyi szerviensek kikerültek a megyésispánok bírói és katonai joghatósága alól, azaz voltaképpen elváltak a megyétől. Mindezen változások tarthatatlanná tették a megye igazgatásának addigi formáit. A királyi szerviensek igazságszolgáltatási kiváltságai számos gyakorlati nehézséget eredményeztek, megoldatlanná téve az ügyeikben 36