Zala Megye Ezer Éve. Tanulmánykötet a magyar államalapítás milleniumának tiszteletére (Zalaegerszeg, 1996)

Zala megye kialakulásától a török háborúk kezdetéig (1000–1540-es évek) - Zsoldos Attila: Zala megye kialakulása és a megyei intézmény a 14. század elejéig

Zsoldos Attila: Zala megye kialakulása és a megyei intézmény története a 14. s^á^ad elejéig való bíráskodás kérdését. A kiút keresésének egyik fontos dokumentuma éppen Zala megyében keletkezett, ahol is 1232-ben a „Zalán innen és túl lakó királyi szerviensek" azzal próbálkoztak meg, hogy királyi felhatalmazás birtokában maguk szolgáltassanak igazságot az eléjük hozott ügyekben. Eljárásuk bármiféle intézményesített formák nélkül zajlott le, s végül is sikertelen maradt, mivel a királyi szerviensek nem rendelkeztek hatalommal ítéletük végrehajtásának kikényszerítéséhez. Ezzel párhuzamosan a királyi udvar is kísérletet tett a kérdés megoldására, mégpedig oly módon, hogy esetenként a király udvarának egy-egy főméltóságát küldte el az ország valamely részébe, hogy ott előre meghirdetett bírói gyűléseken ítélkezzék. A 13. század utolsó negyedére ez a gyakorlat vezetett el a nádori gyűlések intézményének kialakulásához, melynek első példája megint csak Zala megyéből ismert (1273). Ugyanebből az időből származnak az első olyan adataink, amelyek egy addig ismeretlen megyei intézmény kialakulásáról tanúskodnak. Azt tapasztalhatjuk ugyanis, hogy az 1270-es évektől kezdődően a megyei ügyekben — ide értve az igazságszolgáltatást is — a megyésispánból (vagy helyetteséből) és a „nemesek bírái"-ból — későbbi kifejezéssel élve: a szolgabírákból — álló megyei hatóság járt el a király által ráruházott joghatóságot alkalmazva. Ez a megoldás azzal az előnnyel járt, hogy a központi bíróságokat tehermentesítve az időközben a nemesi jogok birtokosaiként elismert királyi szerviensek ügyeit a megyékben tárgyalták, a nélkül azonban, hogy a nemesi kiváltságok csorbultak volna. A szolgabírákat a jelek szerint a királyi hatalom rendelte a megyésispán mellé, legalábbis a 13-14. század fordulója tájáról származó adataink arra vallanak, hogy a szolgabírákat akkortájt még nem választották, mint a későbbiekben, hanem az uralkodó nevezte ki őket. A megyék igazgatásának ez az új intézménye az 1270-es éveket követő fél évszázad során az ország minden megyéjében megjelent. Zalában a szolgabírák első kétségtelen hitelű említése 1312-ből származik. A szolgabírák megjelenése félreérthetetlenül jelzi a megyei intézmény átalakulásának fő irányát. Személyükben ugyanis olyan tisztségviselők jutottak szerephez a megyei ügyek intézésében, akik semmiféle kapcsolatban nem álltak az éppen abban az időben összeomló-félben lévő királyi várispánságokkal. A megyei intézmény 13. század végi átalakulásának lényege pedig éppen a megye és a királyi várszervezet intézményeinek szétválása volt. Jellemző módon a szétválás ott is megtörtént, ahol a várispánságtól örökölt elem épült be az új típusú megyei szervezetbe. A korábbi gyakorlat szerint a megyésispán a helyi várjobbágyok közül választotta ki a várispánság tisztségviselőjének számító udvarispánját, a 13. század utolsó évtizedeiben viszont az udvarispán mind gyakrabban az ispánnak szolgáló nemesek közül került ki, s az 1290. évi törvény el is rendelte, hogy a megyésispánok csak nemest állíthatnak helyettesükül. A tisztség várispánsági jellege ezzel megszűnt, s a változás az elnevezésében is megmutatkozott: a korábbi „udvarispán"-t ezekben az évtizedekben váltotta fel az „alispán" kifejezés. Az átalakulás tehát a megyei intézmény egész struktúráját átformálta, s az így kialakult, változatlan területen működő, de új típusú megyét „nemesi megyé"-nek nevezi történetírásunk. Az intézmény „nemesi" jellege azonban korántsem olyan szembetűnő, mint azt a korábbiakban feltételezni volt szokás. A megye feladatai továbbra is a központi hatalom akaratának végrehajtására korlátozódtak, s a megye ráadásul jó ideig a nem nemesi jogállású lakosainak fórumául is szolgált.