Zala Megye Ezer Éve. Tanulmánykötet a magyar államalapítás milleniumának tiszteletére (Zalaegerszeg, 1996)

A polgári megyétől a rendszerváltásig (1849–1990-es évek) - Kostyál László: Zala megye képzőművészete a 20. században

Kostyál Lás%/ó: Zala megye képzőművészete a 20. században Szekeres Emil: Tavasig 1973. Mihály (1926-1986), Palicz József (1931-), Nagykanizsán Szekeres Emil (1934-), Rétfalvi Sándor (1941-), Fürtös Ilona (1941-). Munkásságukkal új fejezet kezdődött a megye képzőművészeti életében. A korábbi stiláris-tematikai szigor országosan olvadásnak indult, s e folyamat részeként előbb óvatos, majd egyre határozottabb stíluspluralizmus bontakozott ki Zalában is. Elsősorban a klasszikus avantgárd törekvései jelentek meg, ami még utal a tájékozódási pontok hiányosságaira, mégis óriási előrelépést jelentett. Teljesen új művészi közeg alakult ki, rendszeressé váltak a megyei kiállítások és a művészek külföldi vendégszereplései, a helyi tanácsok, a múzeumok és az intézmények folyamatosan vásárolták a zalai alkotók munkáit. Ettől a korszaktól a köztéri alkotásokra immár egyre növekvő arányban helyi szobrászok kaptak megbízást. A zalai képzőművészet „nagy generációjának" orientáltsága már meghatározóvá vált a hatásuk alatt kifejlődő, és a hetvenes évek második felétől színre lépő fiatalokra, Bedő Sándorra (1947-), Gábriel Józsefre (1952-), Frimmel Gyulára (1955-), Fischer Györgyre (1956-), Kotnyek Istvánra (1948-), Ludvig Zoltánra (1953-) majd Bayer Csabára (19611999), Farkas Ferencre (1958-), Béres Jánosra (1954-), Horváth Lászlóra (1951-), Járási Ildikóra (1953-), Stamler Lajosra (1957-). Az ő révükön a paletta tovább színesedett, a klasszikus törekvéseket preferálók ugyanúgy jelen vannak közöttük, mint az avantgárd újabb hullámai felé tájékozódók. A nyolcvanas évektől több, Erdélyt politikai okokból elhagyó művész érkezett Zalába, így Melega István (1935-), Budaházi Tibor (1954-), Nemes László (1948-) vagy De Villa Ernő (1951-). A korszak zalai alkotói közül a leghangsúlyosabb és legelismertebb kétségkívül Németh János (1934-). Tevékenysége meglehetősen széles körű, reliefdíszes edényeit, domborműveit, kisplasztikáit, köztéri alkotásait az ízes, népies formavilág, a kultúrák felett álló, szintetizáló jelleg és a fazekaskorong használata jellemzi. Különösen kedveltek nagyméretű fali domborművei (Zalaegerszeg, Városi Strandfürdő fedett uszodája 1971, Kórház 1974, Kölcsey Gimnázium 1988-89, volt Ispitaház 1996, Nagykanizsa, Széchenyi tér 1980, Hévíz, Hotel Termál 1994, Vonyarcvashegy 1993. stb.), amelyeket ragyogó komponáló készség, a szimbolika iránti érzékenység, a gyakori következetlensége ellenére is meggyőző térhatás és pompás dekoratív részletek jellemeznek. Alkotásai az ország több településén (Harkányfürdő, Szombathely, Kaposvár, Budapest stb.) és az országhatárokon túl (Canberra [Ausztrália], ÚjDelhi [India], Helsinki [Finnország], Alsólendva [Szlovénia] stb.) is megtalálhatók. A grafikus Gácsi Mihály legjobb lapjain („Lót menekülése Sodomából" 1978, „Séta a tavaszi erdőben" 1979, „Kiűzetés a paradicsomból" 1986. stb.) humoros hangvétellel tompított, megdöbbentő erejű víziókat vázolt fel a környezetét és önmagát tönkretevő, tetteinek súlyát fel nem mérő, elkorcsosult emberiség jövőjéről. A festő Ludvig Zoltán sajátságos, organikus jellegű kompozíciói egy részén a harmadik dimenzióba is kilépő kép-reliefeket, illetve -szobrokat hoz (ott) létre. Gábriel József sokszor monokrómhoz közelítő, szürrealisztikus, szimultán látomásai a múlt gondolatfoszlányaiból építik fel egyéni hangvételű világukat (pl. a zalaegerszegi Ady Iskola pannója). A kilencvenes évek progbischer György: S^ent István 2000. ъм