Zala Megye Ezer Éve. Tanulmánykötet a magyar államalapítás milleniumának tiszteletére (Zalaegerszeg, 1996)

Újjáépítés és a polgárosodás kezdetei (1690–1849) - Horváth Zita: Úrbéres viszonyok Zala megyében 1686 és 1848 között

' Zala megye ezer éve az állattartás területén sem élhettek vele. Elsősorban a szántóföldi növénytermesztésben és a rétgazdálkodásban használtak robotot, mivel ezek nem kívántak nagyobb szakértelmet. Többek között ez az oka, hogy a majorsági és az úrbéres föld gazdálkodási színvonala között nem volt lényeges különbség. Zala megyében az úrbérrendezés forrásainak, különösen az ún. paraszti vallomásoknak tanúsága szerint — amelyek az úrbérrendezést megelőző 3050 évre szolgáltatnak adatotak — körülbelül fele-fele arányban dolgoztak úrbéresek és árendások. Ennek oka többek között a török kor utáni viszonyokban keresendő, a munkaerő-hiányt kihasználva, a korábbi robotos jobbágyok, illetve a már említett betelepített parasztok kedvezőbb szerződéseket (kontraktusokat) tudtak urukkal kötni. Zala megyében a források alapján szinte teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy az úrbérrendezés előtt — néhány uradalom kivételével — elviselhetőbb volt a parasztok élete, mint az ország más tájain (természetesen a kor viszonyaihoz képest). Szintén a paraszti vallomások tudósítanak minket arról, hogy milyen adókkal tartozott a jobbágy urának. Az úrbérrendezés előtt a szolgáltatások rendszerét urbárium, kontraktus vagy usus (bevett szokás) szabta meg, egységes urbárium nem lévén. A szakirodalom véleménye megegyezik abban, hogy a három típus közül a kontraktus volt a legkedvezőbb adózási forma. A 18. századra már sok helyen találkozunk ezzel a kedvező szolgáltatási formával, leginkább a volt hódoltsági területen, ugyanis itt az akkor rendezetlen birtokviszonyok miatt kedvezőbb helyzet teremtődött a jobbágyok számára az úrbéres viszonyokat illetően. Zala, ha nem is tartozott kifejezetten a török által hódoltatott megyék közé, a Kanizsa várától a Balaton mentén húzódott hódoltsági területek szélén feküdt, ezért sok esetben az úrbérrendezést megelőző évtizedekben szállták meg a jobbágyok a pusztává vált helységeket, s ezt az emberes munkaerő-hiány miatt kedvező feltételekkel tehették. Ez lehet elsősorban az oka annak, hogy a megye dél-keleti részén — különösen a tapolcai járásban — elvétve találunk 1767 előtt írott urbáriumot, többnyire bevett szokás, s még inkább kontraktus szerint rótták le kötelezettségeiket a parasztok. A megye többi járásában is megtalálható mindhárom adózási forma, az igazán érdekes azonban az, hogy ha összehasonlítjuk a három típus által megszabott adózási nemeket és azok mennyiségét, lényeges különbség nem mutatható ki közöttük. Eltérések inkább birtokosonként, falvanként vannak. Úgy tűnik, a falvak életét, a jobbágyság terheit elsősorban a néhol évtizedes, néhol évszázados szokás határozta meg. Általánosságban elmondható, hogy az újonnan megtelepedő parasztok kedvezőbb feltételeket tudtak elérni, amint az a telepítési szerződésekből is kitűnik. Ugyanakkor meg kell állapítani, hogy a megye jobbágyságának jelentős része nem új telepes volt, mégis hasonlóképpen adózott, mint jövevénytársai. Nyilvánvaló feszültség forrása lehetett volna egy falun belül az eltérő adózás, ami az uradalmi gazdálkodás szempontjából sem lett volna ésszerű. Kisbirtokosok pedig valószínűleg azért nem növelték nagymértékben a jobbágyi adókat, mert akkor a jobbágyok a nagyobb uradalmakba szöktek volna. A tradicionális jobbágyi adók a 13. századtól, a jogilag egységes jobbágyosztály kialakulásától kezdődően alakultak ki, az évszázadok során ugyan módosultak, de lényegében a 18. századra is ezek az adónemek a jellemzők. A jobbágyi adók egy részét az ún. földesúri adók képezték, amelyek jobbágy telekhez voltak kötve, megkülönböztetünk pénzbeli, illetve természetbeni adókat, illetve munkajáradékot, azaz robotot. A természetbeni adózást a különböző terményszolgáltatások jelentették, a mezőgazdasági termények után ki kellett adni a kilencedet (a termény kilencedik tizedét, a tizedik űzedrész ugyanis a katolikus egyházat illette). Elterjedt a pénzbeli adózás is, a természetbeni adók értékét a földesurak pénzben is követelhették. A piaci viszonyok alakulásától függött, hogy melyik volt elterjedtebb, a földesúrnak éppen pénzre, vagy terményre volt-e szüksége. Az árendás, aki minden esetben kontraktust kötött földesurával, szinte teljes mértékben pénzben adózott. A 17. századtól a majorságok szaporodása a robotterhek növelésével járt együtt, de itt is elsősorban a piaci szempontok döntöttek. Az úrbérrendezést megelőzően élt még a kilenced-adás kötelezettsége, de a korszakban sokszor a tizedet is megváltotta a földesúr az egyháztól, és így azt is ő szedte be. Létezett az ún. kulinária (konyhai ajándék) elsősorban baromfiból, a füstpénz, ez utóbbi már csak elvétve. Azokon a területeken, ahol szőlőművelés folyt, ott a kilenced helyett ún. hegyvámot szedtek. Zala megyében a 18. században a felsoroltak közöl szinte valamennyi adófajta létezett, de nem feltétlenül együttesen, Kismmesek ábrázolása Tomasich János Csáktornya-térképén. 1794 (Országos Széchenyi Könyvtár). 120