Zala Megye Ezer Éve. Tanulmánykötet a magyar államalapítás milleniumának tiszteletére (Zalaegerszeg, 1996)

Újjáépítés és a polgárosodás kezdetei (1690–1849) - Turbuly Éva: Nemesi társadalom, birtokviszonyok – Újratelepítések, nemzetiségi viszonyok

Turbuly Eva: Nemesi társadalom, birtokviszonyok - Újratelepítések, nemzetiségi viszonyok Kicserélődött részben a középbirtokos nemesség is, amely Degré Alajos szerint 1819-ben a megyei nemesség 12-13 %-át tette ki. A 16-17. századi tekintélyes birtokkal, jelentős befolyással bíró családok közül, amelyeknek képviselői folyamatosan jelen voltak a megyei tisztikarban, mint a gersei Pethő, pölöskei Eördögh, osztopáni Perneszy, berekszói Hagymásy, nádasdi Darabos családok tagjai, fiágon kihaltak. Egykori területeik a lányági öröklés folytán részben más középnemesi családok kezére jutottak, másrészt a 18. század folyamán az 1.000 hold feletti úrbéres területtel rendelkező birtokosok szerezték meg őket. Pölöske (pölöskei Eördöghök) a Széchényiek, a Hagymássyak központja, Szentgrót a Batthyányak, Keszthely, a Gersei Pethők egykori fészke a Festeticsek kezére került. A Dóczy, Hertelendy, Forintos, Sárkány családok tagjai megtartották, gyarapították birtokaikat, ugyanakkor a megye életét irányító hivatalvállaló elit vezetőivé váltak. Mások, mint a Niczky, Sigray és Inkey családok, több megyében is birtokosok lévén, később ott terjeszkedtek, vállaltak közéleti szerepet, vagy gazdasági—társadalmi felemelkedésükkel párhuzamosan túlléptek a megyei szerepvállalás keretein. így vált lehetővé a 18. század első felében néhány új família felemelkedése, amelynek homo novusai 1-2 telkes nemesből képességeik, valamint főúri patrónusaik révén (akikkel többnyire familiárisi viszonyban álltak) jelentős (szolgabíró, alispán) hivatalokhoz jutottak. Tekintélyük révén további családtagokat juttattak megyei tisztségekbe, felküzdötték magukat a bene possessionátusok közé. A Deák, Tuboly, Csertán családok példázzák ezt az utat. A hatalmas birtoktestek közé ékelve tehát néhány tehetősebb középbirtokos, számos kisbirtokos, rengeteg egy, vagy töredéktelkes kisnemes és a 42 nemesi falut lakó földművelő parasztnemesség jellemezte a 18. századi Zala megyét. A nemesi osztály nagy többségét az úrbérrendezés-kori Zalában a paraszti módon élő, saját nemesi földjeit művelő, vagy jobbágytelken ülő kurialisták, illetve parasztnemesek adták. Számuk több ezerre tehető volt. Közülük néhányan tartottak 1-2 úrbéres zsellért. A kisbirtokosok esetében jellemző volt a további telekaprózódás, a teljes elszegényedés. Zalát — ha nem is a Sopron megyéhez hasonló mértékben — a hatalmas uradalmak, a jelentékeny középbirtok mellett a kis és törpebirtok, valamint a kurialista nemesség túlsúlya jellemezte. Árugazdálkodást a nagybirtokok mellett csak néhány középbirtok tudott felmutatni. xxx Zala megye a középkorban a sűrűn települt aprófalvas megyék közé tartozott, Holub József 1.227 középkori zalai települést írt össze, amelyek átlagosan 5-10 jobbágycsaládnak adtak otthont. A török háborúk csaknem két százada alatt ez a településhálózat szétzilálódott, a települések nagyobb részét azonban a 18. század közepére újra telepítették. Az első csapásokat az 1529. és 1532. évi török hadjáratok jelentették, amelyek során a török csapatok végigpusztították a vármegyét. A központi hatalom gyengülése, a kettős királyság, majd az ország három részre szakadása 1541-ben a belső rend felbomlásához vezetett. 1566-ot, Szigetvár elfoglalását követően megszaporodtak a törökök zsákmányszerző portyái, sokat szenvedett a megye lakossága a kiépülő végvári rendszer flzetetlen zsoldosaitól, a 15 éves háború hadmozgásaitól. 1600-ban török kézre került Kanizsa, vele a megye déli fele. A Kanizsától a balatoni felvidéken át húzódó hódoltsági peremvidék lakossága egyként szenvedett magyar és török földesurától, a végvárak ellátatlan, éhező katonáitól. A megyebeli várak, Egerszeget is beleértve csak kisebb ellenséges haderő megállítására voltak képesek. A Zrínyiek által erősen őrzött Muraköz, valamint a főbb útvonalaktól távol eső, erdők, dombok között megbúvó falvak menekültek csak meg a nagymérvű elnéptelenedéstől. Gyakran előfordult, hogy egy-egy pusztító portya után a visszaszivárgó őslakosok házaikat nem eredeti helyükön, hanem néhány kilométerrel távolabb, védettebb, eldugottabb helyen építették fel. Az 1660-as években előbb pestis és éhínség tizedelte a lakosságot, majd az 1663/64. évi hadjáratok, Kanizsa sikertelen ostroma, Uj-Zrínyivár lerombolása jelzi a stációkat. A legnagyobb pusztulást kétségkívül az 1683-ban kezdődő, a század végéig elhúzódó felszabadító háborúk hozták. A mocsarak között fekvő Kanizsa visszafoglalásánál a felégetett föld taktikáját alkalmazták, a Zalától délre eső falvak lakóit kiköltöztették, az állatokat elhajtották, a házakat és a vetéseket felégették. A vár 1690-ben került újra keresztény kézre, a megye déli és keleti fele azonban romokban hevert. Az elvadult földek visszahódítására minél több munkaerőre volt szükség. Ezt országszerte a bevándorlás, belső migráció és a szervezett telepítés hármas forrása biztosította. A telepítések a nagyobb költségekkel járó, de hatásosabb formát jelentették, főként a nagybirtokosok gyakorolták. A kisebb birtokosok elegendő pénz hiányában a szökött jobbágyok és katonák befogadásával igyekeztek megszerezni a szükséges munkaerőt. Zalában közvetlenül Kanizsa visszafoglalását követően megindult a lakatlan területek benépesítése, elsősorban azokban a helységekben, amelyek a török korban is működőképes nagy uradalmakhoz tartoztak. Jellemző, hogy a földesúr saját túlnépesedett falvaiból telepítette át jobbágyait az elnéptelenedettekbe — például a Muraközből a Mura mentére. Máskor a szomszédos véghelyekről érkeztek új lakók. A magyar kézen maradt várak körüli helységek viszonylagos védettsége miatt e helyeken jelentékeny számú lakosság maradt, részben végváriak, részben helyi „polgárok", ide menekült jobbágyok. így telepített Radonay Mátyás zalavári apát „Egerszegen lakozó böcsületes püspöki embereket" a szomszédos Csácsba. Ezek az első telepítések ritkán hoztak tartós sikert. A népesség gyarapodását erősen visszavetették a Rákóczi szabadságharc hadi eseményei és a 10-es évek fordulóján dúló pestisjárvány, amelynek méreteiről az 1711. évi 111