Zala Megye Ezer Éve. Tanulmánykötet a magyar államalapítás milleniumának tiszteletére (Zalaegerszeg, 1996)

Újjáépítés és a polgárosodás kezdetei (1690–1849) - Turbuly Éva: Nemesi társadalom, birtokviszonyok – Újratelepítések, nemzetiségi viszonyok

Zala megye ezer éve adóösszeírások tudósítanak. Sok helyen a lakosság 50-70 % -a esett áldozatul a kórnak. A sikertelenség másik oka, hogy a változó földesúri kedvezmények miatt nagy volt az újonnan jöttek mobilitása. A lakatlan területek földbirtokosai nagy kedvezményekkel, olykor egymás ellenére is igyekeztek megszerezni a földjeik műveléséhez szükséges munkaerőt. Kilencedet úgyszólván sehol sem követeltek, robotot is alig, mivel alig volt még allodiális földjük. A kedvező feltételeket azonban ritkán foglalták írásba. így idővel országszerte kedvezőbb helyzetbe kerültek a német telepesek, mivel esetükben - talán a távolság, talán a szervezettség miatt — általában írásban is rögzítették a szabad költözést és a szolgáltatásokat. A magyar telepesek jelentős része szökött jobbágy volt, amit mutatnak a század első évtizedeiben megszaporodó jobbágy visszakövetelési perek, valamint az, hogy a fennmaradt szerződéseken szinte soha nem tüntették fel a telepesek származási helyét. A belső migráció mellett korán megindult a más nemzetiségűek egyéni bevándorlása, illetve szervezett földesúri telepítése magyar területre, amelyet az 1723. évi törvények 103. és 117. paragrafusai is segítettek. A saját hazájukból kiszorult szerbek, horvátok már a török korszak elejétől, az 1520-30-as évektől érkeztek, míg a német anyanyelvűek az osztrák örökös tartományokból és német területről a 17. század kilencvenes éveiben jelentek meg. A bécsi udvar, valamint a 18. század elejének indigena, vagyis idegen származású új földesurai mind a horvátok, mind a német ajkúak betelepítését támogatták. Zalában az 1720-as években indult meg a puszta helységek benépesítésének második, immár hosszú távon is eredményes hulláma, amelyben jelen voltak ugyan a későbbi nemzetiségek, de számuk nem volt akkora, hogy az a nemzetiségi arányok számottevő eltolódását okozta volna. Megmaradt a bellatinci és részben az alsólendvai uradalom vend, azaz szlovén és a Muraköz horvát dominanciája, németajkúak Kanizsa környékére előbb a Szapáryak (Homokkomárom, Hosszúvölgy, Fűzvölgy, Kiskanizsa), majd a Batthyányak (Szépeinek) telepítésében kerültek. Nagykanizsán a várat részben német katonaság szállta meg, amelynek egy része annak 1702-ben történt felrobbantását követően is helyben maradt. 1690-től kezdődően több mint egy évszázadon keresztül apránként, családonként is érkeztek Német telepes ábrázolása Taliándörögd 18. s%á%adi térképén. német föld- és kézművesek Az 1715. évi összeírás adatai szerint a város lakóinak 60 % -a magyar, 18 %-a délszláv és 22 % -a német nevet viselt. A német elem 1755-ig a város vezetését is szilárdan kézben tartotta. 1745 és 1825 között a polgárrá fogadott 426 betelepülő közül 139 érkezett közvetienül Ausztriából, vagy német területről, német nevet ennél többen viseltek. Valószínű, hogy Kanizsa visszafoglalásakor élt szláv népesség a városban, amelybe a horvát bevándorlás a következő évszázadban is folyamatos és erőteljes maradt. 1715-ben 265 gazda közül 47-en viseltek délszláv nevet, 1745 és 1825 között 40 Muraközből és 64 Horvátországból bevándorolt személyt fogadtak polgárrá. A közelben, az egykori letenyei és kanizsai járás területén napjainkig megőrizték horvát jellegüket a Mura menti falvak, Tótszentmárton, Tótszerdahely, Molnári, Semjénháza, Petrivente, Murakeresztur, Fityeház és Bajcsa, amelyek lakói nagyobbrészt a túlnépesedett muraközi falvakból kerültek a 18. században egyénileg, vagy földesuraik révén erre a vidékre. Jellemző, hogy horvát származású földesurak, Tótszentmártonban a Budor és Bedekovics családok, Tótszerdahelyen és Molnáriban a Zajgár család fennhatósága alatt éltek. Az Alsó-Zala völgyében az 1725 táján újratelepült Üdvarnok és Gyülevész első lakosai is horvátok voltak, akik azonban hamar asszimilálódtak. A 18. század 40-es éveiben indultak meg újra a zalavári apátság telepítései. III. Károly az apátságot az alsóausztriai Göttweig bencés apátságának adományozta, amely a jövedelmezőség érdekében a falvak újjáépítésére törekedett. Csácsba, Esztergályba, Kisradára többségükben német, míg Bárándra, Zalavárra, Nagyradára magyar telepesek érkeztek. Piasol Odiló apát 1749-ben a következő feltételekkel telepített Esztergályba öt német családot: 112