Zala Megye Ezer Éve. Tanulmánykötet a magyar államalapítás milleniumának tiszteletére (Zalaegerszeg, 1996)

Előzmények (a kezdetektől a magyar honfoglalásig) - Horváth László: Zala megye őskora

Zala megye ezer éve Emellett természetesen megmaradt a gyűjtögetés, vadászat, halászat, mint kiegészítő forrás. A jobb megélhetési lehetőségek miatt megsokszorozódott az újkőkori közösségek létszáma, ezért új területek felé indultak el KisÁzsiából. Az első élelemtermelő csoportok környékünkre is a Balkánon keresztül érkeztek. A mai Magyarország déli szélét vették birtokukba (az Alföldön a Körösök vidékét = Körös kultúra, a dunántúli rokon műveltségük a Starcevo kultúra). Zala megye területe különösen fontos szerepet töltött be ekkor, hisz ezek a délről érkező élelemtermelő közösségek legészaknyugatibb települései itt találhatók, új tudományaikat, az élelemtermelést itt adták át Közép-Európa elmaradottabb népessége számára. Ehhez a korszak-hoz számos felfedezés, találmány is társult: a kő csiszolása és fúrása, az égetett agyagedények készítése, a szövés-fonás. A legkorábbi újkőkori kultúra, a Starcevo kultúra idejéből eddig két lelőhelyet ismerünk Zalából (Becsehely, Gellénháza). Mindkét helyen kisebb gödrök kerültek elő, a vízparton lévő települések házait egyelőre nem ismerjük. Az edények formája sokszor emlékeztet még az égetett agyagedények készítése előtt használt szerves anyagból, így pl. a kobaktökből készült edényekre. Nagyrészt vastagfalúak, durvák, díszítésük legtöbbször csak plasztikus mintájú, sűrűn rákent, vagy becsipkedett felületű. Gyakran használtak talpas edényeket is. A középső újkőkor idején, a Kr.e. 6. évezred közepe táján honosodott meg a földművelő-állattartó, letelepült életforma. A Dunántúlon elsősorban az irtásos földművelés, vagyis az erdők felégetésével nyert területek művelése terjedt el. Ennek következtében többször lakóhelyet kellett változtatniuk és csak bizonyos idő eltelte után térhettek vissza eredeti településükre. A középső újkőkorban egész Európában egy egységesnek tűnő kultúra alakult ki, mely elnevezését az edények díszítéséről kapta. Vidékünket a dunántúli vonaldíszes kerámia kultúrájának (DVK) népessége birtokolta, lakossága a korai újkőkor idején délről érkezett népcsoportok (Starcevo kultúra) és a helyi őslakosság összeolvadásából tevődhetett össze. Zalában különösen Nagykanizsától nyugatra, az északdél irányú dombvonulatok déli lábánál (Eszteregnye, Szepetnek,Rigyác, Petrivente, Becsehely) sűrűsödnek az egykori településeik, de a megye többi részén is megtalálhatók (pl. Sármellék, Kustánszeg). Legfontosabb lelőhelyük Becsehelyen van, ahol a Borsfai-patak mindkét oldalán nagykiterjedésű települést létesítettek. A patak keleti oldalán lévőnél (Becsehely I.) az újkőkor összes fázisának leletei megtalálhatók, egy-egy időszakban árokkal körülvett településsel, míg a nyugati oldalon (Becsehely II.) a legfiatalabb periódus egyelőre hiányzik. Az utóbbi lelőhelyen napjainkban is folyik a feltárás, mivel az M7 autóút átszeli majd ezt a területet. Az itteni ásatások kitűnően kirajzolják az egykori településszerkezetet: sorokban elhelyezkedő nagyméretű, földfelszínre épített házaik, azokat körülvevő terménytároló vermeik voltak. A kemencék a település szélén helyezkedtek el, és itt készítették a kőeszközeiket is. Az isteneket ábrázoló agyagszobrok a házi oltárokhoz tartozhattak, ezektől nem messze találtak rá egy termékenység varázslás emlékére: szájával lefelé fordított tállal fedték le a két gabonaőrlő követ. Becsehely I. lelőhelyen a települést körülvevő árok aljából sikerült szenük gabonaszemeket gyűjteni, a földművelés kétségtelen bizonyítékaként. Az újkőkor középső szakaszát (DVK) a kutatás egy idősebb és egy fiatalabb, klasszikus periódusra osztotta. Utóbbit Kaücz Nándor a keszthelyi csoportnak nevezte el, amely a Dunántúl jó részét magába foglalta. A kultúra edényein jellegzetesek a széles és mély vonalakból kialakított minták. Az újkőkor végén, a Kr.e. 5. évezred kezdetén kialakult kultúrát Tolna megyei híres lelőhelyéről nevezték el lengyeli kultúrának . Az edényeiken díszítésként gyakran alkalmazott vörös, később fehér festés miatt ezt a műveltséget a „festett edények népének" is szokták nevezni. Újabb délről érkezett népcsoportok (Sopot kultúra ) és a helyi lakosság összeolvadásából alakult ki és elterjedési területe nagyjából a Dunántúl és Szlovákia volt. A kutatás három fejlődési szakaszt különböztet meg, melyek közül a legfiatalabb (lengyeli III.) már a korai rézkorba tartozik. A kultúra több településén folyt feltárás Zalában, melyek közül több vált méltán híressé. A Becsehely I. lelőhely azért lett fontos a kutatás számára, mert a lengyeli kultúra kialakításában nagyon fontos szerepet betöltő déli eredetű Sopot kultúra önálló települését sikerült itt feltárni. A Zalaszentbalázson folyó ásatások során középméretű (3x7 m), cölöpszerkezetű, agyagtapasztásos oldalfalú házaikat is megtalálták. Nagykanizsa-Palin lelőhelyen pedig sikerült tisztázni, hogy az egykori településhez tartozóan a szomszédos dombtetőn egy szentélyt készítettek. A dombtetőn nagyjából 100 m átmérőjű köralakú területet hármas mély árokkal vettek körül, melyeken kapuk is voltak. Az üresen hagyott középső részen tarthatták a szertartásokat. Külön érdekessége még ennek a lelőhelynek, hogy nagyon sok obszidián penge (Tokaj vidéki), állatcsont- közöttük a szertartásnál elégett csontszilánkok is - került elő. Az utóbbi évek egyik nagy lelete Esztergályhorvátiban került elő, ahol házépítéskor ebből a korszakból származó tömegsírt találtak. Ma még nem sikerült pontosan megállapítani, hogy járvány, tömeges emberáldozat, vagy hadi események okozták-e az egy gödörbe eltemetettek halálát. A lengyeli kultúra temetkezéseit vidékünkön alig ismerjük. Egyedül Keszthely-Halászréten találtak zsugorított helyzetben eltemetett halottakat, melyek a település már felhagyott részén helyezkedtek el kisebb csoportot alkotva. Rézkor (Kr.e. 4500-2500) A kutatás nem régen tisztázta, hogy az újkőkor vége és középső rézkor közötti hiátust a lengyeli III. kultúra időszaka töltötte ki a Dunántúlon. A változás a kerámián is tapasztalható: az edények festése fokozatosan háttérbe szorult, durvábbak lettek, a plasztikus díszek túlsúlyba jutottak. A korábbi periódushoz viszonyítva a lelőhelyek száma erősen lecsökkent, mutatván a gazdasági-társadalmi életben bekövetkezett változásokat. Ebbe az időszakba, a korai rézkorba sorolható a Nagykanizsa-Inkey sírkápolna mellett feltárt település, ahol f 10