Barbarits Lajos: Nagykanizsa. Magyar városok monográfiája IV. (A Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala. 1929)

Kiskanizsa az etnografia tükrében, írta N. Szabó Gyula

dig. A kiskanizsai földmíves polgárság lenézte, lekicsinyelte a nagykanizsai iparost, tisztviselőt. Nem kellett neki a bugyogós, a nadrágos ember. Nem szerette, nem sokra becsülte. Ezelőtt harminc-negyven esztendővel a gyerekek, a suhancok sárral, köveccsel üdvözölték az utcán haladó városi embert. Az utóbbi évtizedekben nagyot változott a világ Kiskanizsán is. A sárral dobálódzó gyerek talán kitűnő tisztviselő, ügyes kereskedő, derék iparos, megbízható postás vagy vasúti segédtiszt lett. Nagyon megváltozott a világ, mert ma már tanult emberek is házasodnak Kiskanizsáról. A nősülést a kérőasszony (summogó, suttogó, csoszogó asszony) közvetíti, aki majdnem mindig a legmódosabb asszony a legény rokonságából. »Minél nagyobb az erszénye, annál nagyobb a súlya a lányos háznál« — hallottam. Már említettem : a házasság legtöbb esetben a szülők akarata, mert »a házasságnál az örökösödés a főcél.« A szülők és a rokonság kiszemelik a lányt és a kérőasszony elmegy suttogóba, csoszogóba, csacsogóba, summogóba. A kérőasszonyt szívesen fogadják, aki azonban az elsőszoba első gerendájánál beljebb ritkán megy. A kérőasszony még kétszer jelenik meg a lányos háznál, mert ezt megkövetelik. A kérőasszonynak megmondják, mikor mehet a legény, vagy tisztességgel azt üzenik : még nem eladó a mi lányunk. A legény a mondott időben egyedül megy a házhoz és az »igen« után megbeszélik az eljegyzés idejét. Az eljegyzést kézfogásnak, kézfogónak is mondják. De hallottam : elkendőzés, sőt elgyegyzésről is. Eljegyzéskor a menyasszony jegykendőt ad a vőlegénynek. A jegykendő mindig zöld (kasmir), mert az a remény jele. Piros kendőt nem adnak, mert az haragot jelent. A vőlegény ékszerrel (régebben mátkapénzzel) kedveskedik a menyasszonynak. A jegygyűrű ma már általános, de az a jegykendő is. Eljegyzéskor malacot (süldőt) esznek, »mer a malac előre kotor«. Tyúkhúst nem szabad enni, mert »hátraszórná az új pár boldogságát, szerencséjét«. Kézfogó után (ez a tősgyökeres kiskanizsai elnevezés) beiratásra mennek. Kézfogó után rendesen három hétre tűzik ki az esküvő napját. Sem a kézfogó, sem az esküvő nem különleges. Sőt mindakettő nagyon egyszerű. A kézfogói vacsorára a tanuk, a szülők és az igen közeli rokonság hivatalosak. Még él az a szokás, hogy a vőlegény csak akkor lép be a szobába, amikor a násznagy azt mondja a mátkapárnak : fogjatok kezet ! Móringolás Kiskanizsán nincs. A háztűznézést feleslegesnek tartják. Ha vidékre viszik a lányt, akkor már előbb mégis csak megnézik a legény házatáját. A lakodalmat nem az esküvő napján, illetőleg éjjélén tartják meg, hanem háromnégy héttel később. Eddig az ideig a »fiatalok« kölcsönösen szüleiknél maradnak. Az esküvő és lakodalom közötti időben készülnek az érdekes és festői lakodalomra. A férj, aki még csak vőlegény, majdnem minden este meglátogatja a feleségét, aki még csak — menyasszony. Virággal, ajándékkal kedveskedik neki. S ezzel mind a vőlegénynek, mind a menyasszonynak meg kell elégedni. A lakodalmi vendégeket a két vőfély (vőfér) hívja meg és pedig háromszor. 347 —