Barbarits Lajos: Nagykanizsa. Magyar városok monográfiája IV. (A Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala. 1929)

Kiskanizsa az etnografia tükrében, írta N. Szabó Gyula

De csak Kiskanizsán elvont főnév, a vidéken és Nagykanizsán még — csúfnév. De már itt is, ott is csak részben. Nemsokára mindenütt elvont főnév lesz. Jószívű. A beteget, a szerencsétlent sajnálja. Bár fösvény, de az igazi koldusnak ad. Víg és kedélyes. Találékony. Vendégéhez nagyon szíves. Itt meg kell említeni : ez a néprajz Kiskanizsa gazdatársadalmának, Kiskanizsa őslakóinak a néprajza. Ez az őslakosság a — zöm, a nyolcvan százalékos túlsúly. A munkásnegyed lakói, akik jórészt Nagykanizsára járnak be dolgozni, csak igen kis mértékben hasonultak Kiskanizsa őslakosságához. Az Őslakosság főfoglalkozása a földmívelés és a kertészkedés. Az őslakosság a — polgárság. Ez a büszke és önérzetes polgárság a munkást — munkásnak nevezi (nevén nevezi a gyereket) és a világért sem polgárnak. A kiskanizsai őslakosság csak azt ismeri el polgárnak : 1. akinek földje van, 2. aki maga emberségéből él, 3. aki a kialakult kiskanizsai polgári erényeket vallja és tartja, 4. aki — ha ipari, kereskedelmi, szellemi pályán dolgozik is, de — őspolgári családból származott, 5. aki — ha úgy költözött is be Kiskanizsára, de — polgári származásával, derék életével érdemessé tette magát és családját a »kiskanizsai polgár« névre. Az önérzetes kiskanizsai polgár ezzel tekintélyét védi. Ez is erény. A kiskanizsai polgár tekintélyt akar és kilencven százaléka úgy is él, hogy azt meg is kapja polgártársaitól. Sokszor hallottam, hogy a kereskedésre fanyalodott kiskanizsai polgár a kereskedelemnek csak a »ravasz« fogásait leste el. Ezt, mint vádat említeni nem szabad. Először a kereskedelem »ravasz« oldalait mutatták meg neki, tehát a tanuló mást nem tanulhatott meg. Ma már a valódi, izig-vérig kereskedő igen tiszta kézzel dolgozik. És a gyorsfelfogású, kiskanizsai kereskedő polgár ezt is hamar meglátja, sőt már meg is látta. Az imént azt írtam, hogy »ráfanyalodott«. Igen ! Kiskanizsa polgárságának egy része sohasem lett volna kereskedő, ha Kiskanizsa nem lett volna túlnépes. A határ már nem tudta eltartani a szorgalmas polgárságot és így rátért a kertészkedésre, a sűrű piacozásra, a kereskedésre, majd az ipari és szellemi pályákra is. De őspolgári erényét — a tisztességet — mindenhol megőrizte. A »kivétel« szóra sem érdemes. A kiásott gyémántnak sem minden része — gyémánt. Kiskanizsa polgárságának jelleme két forrásból eredt. Egyik forrás : a föld ; a másik forrás : a katonáskodás. Ez a két forrás lépten-nyomon előtör, kibuggyan. Betakarhatták imitt-amott a századok, a küzdés, a kenyérharc, az elszegényedés rémétől fogamzott észérség, de mégis átfúrja a kérget. A föld adott a magyar földmívesnek bölcs megfontolást, természetes észt, tisztaságot, szorgalmat, őszinteséget, hazaszeretet, önérzetet. A katonaság termelte a szilajságot, a »virtus«-t, a csínt, a tekintélyt, a tiszteletet, a becsületet s a hirtelenséget. (Hirtelen rajtaütés s idegenkedés a huza-vonás harctól.) S ezek mind ott illatoznak Kiskanizsán. Ami még ezeken kívül ott található : a kultúra és a kenyér szülötte. Kanizsán a kultúra ránőtt a természetes észre, mint folyondár a fára. De nem árt neki, hanem díszíti. A kultúra és a jó magyar kiskanizsai természetes észnek tulajdonítható, hogy a »sáska« már nem csúfnév, hanem valami »erény«-féle. -- 343