Barbarits Lajos: Nagykanizsa. Magyar városok monográfiája IV. (A Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala. 1929)

Kiskanizsa az etnografia tükrében, írta N. Szabó Gyula

Meg valami olyasmi, mint ezek : én kun vagyok ... én palóc vagyok ... én Somogyban, Biharban születtem ... én vazsmegyei legény vagyok . . . Ránőtt a kultúra a kiskanizsai magyar szívre is. És az őshagyományokra is. És itt sem rombolt. A kultúra megsúgta a magyar szívnek, hogy az őshagyománv ápolása olyan szép, mint az akarattyai Rákóczi-fa, a régi műemlékek ápolása, a régi regék szeretete. Az ország legtöbb helyén, sajnos, a kultúra mást súgott meg. Mást, mert a magyar szívet belepte a pókháló. Kiskanizsán ezt a pókhálót is lemeszelik mindig a gerendáról. Ezért Kiskanizsán pl. a régi lakodalmi szokásokat nem szégyenük, hanem őrzik, szeretik. Kiskanizsa polgársága fényes, csillagos tájra terelte a magyart : fejlődj, de tiszteld, őrizd meg azokat az ősi szokásaidat, amelyek szépek és magyarosak. VALLÁS, ERKÖLCS, EGYKE A hangyaszorgalmú, katholikus Kiskanizsa igen vallásos. Vallásos, de nem bigott és nem türelmetlen. A »szilaj« kiskanizsainál alig van vallásosabb polgár az országban. Buzgó és búcsújáró. Gyerekeit korán megtanítja imádkozni a kiskanizsai dolgos anya. A káromkodót — mocskosszájúnak nevezik Kiskanizsán. Egyetlen templomába eljár. Vallásgyaláz ás nem fordul elő. Az ünnepeket és a böjtöt megtartja. Misére már »első harangszóra« elmennek hazulról és harmadik harangozásig a templom előtt kaszinóznak. Kaszinóznak litánia után is. Az öregek ott adnak tanácsot az ország vezetőinek és ott hányják-vetik a község, akarom mondani, a város dolgait. A lányok, asszonyok megrakják a »pletykatus tüz«-et, hogy el ne szendergőzzön. A litánia utáni kép festői. Nem találunk ott fejedelmien előkelő kalotaszegi, meseszerűen fantasztikus mezőkövesdi és tündérszép sárközi népviseletet, csak — kiskanizsait. De magyar szempontból az a fontos, hogy népviseletet találunk. És mindenki tiszta, tiszta, tiszta. Mindenki ünneplőben van. Gazdaházaknál az erkölcs — nagy érték. A gazdalányok, a gazdaasszonyok nagyon vigyáznak magukra. A »céda személyt« megvetik, a »feslettel« nem állnak szóba. Az iszákosság, a korcsmázás, a kártyaszenvedély igen ritka. A munkásnegyedben már lazábbak az erkölcsök. Vasárnap a korcsmákat inkább a munkások töltik meg. A szépítőszereket csak kismértékben használják a lányok. Magzatelhaljtás igen ritkán fordult elő. Az »esetek« kilencvenkilenc százaléka a munkásrészre esik. A »polgár« nagyon vigyáz arra, hogy a lány sikamlós dolgot ne halljon. Az egyke újabban mutatkozik, de csak szórványosan. A »polgár« szereti a családot, a családi életet, akár a munkát, ha hasznot hajt. A gyilkost, a rablót, a tolvajt, a restet, a temetőgyalázót elítéli. A vallástalant, a kártyakeverőt, a fajtalankodót, a korcsmatölteléket, a pazarlót, az izgágát és általában Kiskanizsa tekintélygyalázóit megveti. Ujabban a »duhajkodót« sem »állja«. — 344 —