Barbarits Lajos: Nagykanizsa. Magyar városok monográfiája IV. (A Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala. 1929)

Kiskanizsa az etnografia tükrében, írta N. Szabó Gyula

gyerek (elég gyakran öt—hétéves) indult el. Cseleztek : megfutamodtak, hogy az ellenséget tőrbecsalják. Az Ősmagyarok harcmodorát Őrizték meg a kiskanizsaiak. A cselezés nagyon ritkán sikerült, mert a másik párt is magyar volt. Ismerték egymás zúzáját. Az is előfordult, hogy valamelyik párt a legkisebb gyereket elküldte az »ellenség« közelébe. Az addig ingerelte, csúfolta őket, amíg megtámadták. Ez a »kezdés« egyik neme volt. Ha megtámadták, megindultak a hadak egymás ellen. A harc végkimerüléssel, egyik párt teljes vereségével, vagy a sötétséggel végződött. Néha egy erős legény verte szét az egészet. Másnap azután megkezdődött a »hadsereg« újjászervezése, szövetségesek keresése és vasárnap ismét bedobtak, bevertek pár fejet, esetleg bordát. Ez a szilaj, összeférhetetlen, harcias természet sok bajt okozott Kiskanizsán és ugyanez a természet borította sokszor gyászba Hungáriát, mert ami Kiskanizsán kicsiben, az történt Árpád egész földjén — nagyban. Ha nem lenne semmi írott feljegyzésünk, semmi adatunk, ezekből az erényekből és átkokból, bátran következtethetnénk arra, hogy Kiskanizsán Árpád-kori magyarok is laknak és Árpád-kori szittya atomok is uralkodnak. Kiskanizsán az Árpád-kori magyarság a törzs s arra rakódott rá később ágakul, levelekül a vend, a szerb, a horvát, a német s a — testvér török Nagykanizsa európai hí.ű és szerepű várának elfoglalása után. A »levelek« és az »ágak« nem sorvasztották a törzset, sőt fejlesztették s később annyira egyek lettek, hogy ma már a jövevények természete megegyez az ősfa többi ágával és levelével. Bizonyítja ez azt, hogy a magyarságba bele tudtak olvadni az idegen nyelvűek, vagy mint Kiskanizsán mondják, a kifordított nyelvűek, de elolvasztani nem tudták. Egész Magyarország-testébe felszívódtak volna a nemzetiségek, ha szerencsétlen sorsunk nem kötött volna bennünket az élősdi Ausztriához, mely, ha kellett, 1848-at is rendezett, csakhogy a nemzetiségek rá ne szálljanak azután a nagy ősfára — erősítő levélnek és ágnak. Az antropológia segítségével meg lehetne tudni, hogy Kiskanizsa hány százalékában magyar, török, vend, horvát és szerb. Kiskanizsán láttam pár fejet, melyekre ha turbánt kötnénk, elküldhetnénk bátran Törökországba. Pár erősen mongolos szemet is láttam, különösen a lányok között. A szilajság s a harcias természet testvére — a bátorság, a vakmerőség. A kiskanizsai bátor és vakmerő. A bátorságot, a vakmerőséget a világháborúban is megmutatták Kiskanizsa polgárai. A zalai 20-as honvéd és a zalai 48-as közös gyalogezredeknek színejavát képezték. A kiskanizsaiak bátorságukért, ügyességükért majdnem valamennyien altisztek lettek és majdnem valamennyien szereztek kitüntetéseket. »Csak egy bujkáló volt az egész faluban-« — hallottam bizonyos restelkedéssel. Utána érdeklődtem és az az egy úgy bujkált, hogy túltett a legelső, a legfurfangosabb, a legvakmerőbb pesti csibészen is. — 337 — 25*