Barbarits Lajos: Nagykanizsa. Magyar városok monográfiája IV. (A Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala. 1929)

Kiskanizsa az etnografia tükrében, írta N. Szabó Gyula

A kiskanizsai a legkitűnőbb katonaanyag. Az volt mindig. Szeret katonáskodni. Amit az is bizonyít, hogy a jelenlegi nagykanizsai 6. honvéd gyalogezrednek a legtöbb továbbszolgáló altisztje kiskanizsai. Megbízható, derék, fegyelmezett, találékony, tanulékony, taljpig katonák. A katonai rátermettséget elárulják Kiskanizsa leventéi. Ügyesek, engedelmesek és kilencven százalékban lelkesek. Bennük buzog, forr apáik katona-vére. Nem teher nekik a leventeség. Szakértők szerint : Kiskanizsa katonái és leventéi a legelsők között állanak. Pezenhofer Antal »A demográfiai viszonyok befolyása a nép szaporodására«, c. művében olvasom : »És jelenleg is kiválók, az ostobaságig bátrak voltak a lublini, limanovai vitézek, de hiába, elhullottak mind, mert kevesen voltak. Most is, e borzalmas évek során is, ha ért bennünket baj, csak azért ért, mert kevés és mindig csak kevés volt a magyar, mert nem állíthattunk mindig mindenüvé debreceni, kaposvári, egerszegi, kanizsai huszárokat, bakákat«. Ennél nagyobb erényt nehéz elképzelni. Kiskanizsa polgársága tudja, hogy a leventeképzés magasztos ügy. Kiskanizsán alig akad valaki, aki a leventeügynek ellensége volna. Hallottam többször : minél ügyesebb, annál biztosabban hazatér, ha valami lesz, pedig lesz (háború). Micsoda jövőbelátás ! Tudják, hogy lesz valami, tehát hadd oktassák a gyereket. A természetes, józan magyar ész megnyilvánulása ez. A kiskanizsai nép — lószerető. Ez is magyar vonás. Szereti a szép, a jó lovat. Szereti az ökröt is, a tehenet is, de inkább csak hasznáért. A lovat szereti a — lóért, mint a matyó. Három ménese van. S a kiskanizsai csikós sem kisebb legény a hortobágyi csikósnál. Ügyes, merész lovas. Nemcsak a csikós, hanem a kiskanizsai polgár is jó lovas. Legjobb egész Zalában s a legelsők között van az egész országban. Érdemes megnézni a kiskanizsai polgárság lóversenyét. Látni ott olyan mutatványokat, hogy még a cirkuszigazgató is megtapsolná. Szeretik a lovat a nők is. Gyakran előfordult (és fordul), hogy a mezőről hazatérő asszonyok, lányok odamentek a méneshez, kiválasztották lovaikat, felpattantak és azon vágtattak haza. Természetesen nyereg és sarkantyú nélkül. Birkát nem tart s nem is tartott sokat soha. Híres ihászai tehát nem is voltak, mint a közeli Becsehelynek. A kecskét restellené az udvarába beengedni, szamárral meg éppen mem nízetné le magát«. Nem kell neki az öszvér sem. Egy embernek volt, de mindig csúfolták érte. Végre is jól megverte és eladta. Magyar vonás ez is. Az állatban is a szépet, az okosat kedveli. A régi magyaroknak sem kellett a kecske, a szamár, az öszvér. Elődeink gyönyörű regéjében is szép állat — a koszorúsfejű szarvas szerepel. A délszláv nem veti meg a kecskét. A német sem. Kiskanizsára pedig tekintélyes számú szláv és német elem szivárgott be. De mert a beszivárgók lélekben is beolvadtak Kiskanizsa ősmagyarságába, azok is mem magyarhoz illő«-nek tartották a kecske-, szamár- és öszvértartást. Hogy csak a nemes állatot szereti a kiskanizsai, a szép szeretete mellett, elárulja büszkeségét is. így van ez mindenütt a legmagyarabb helyeken. Kemenesalja — 338 —