Barbarits Lajos: Nagykanizsa. Magyar városok monográfiája IV. (A Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala. 1929)
A nagykanizsai hivatalok története, írta Barbarits Lajos
A tűzoltás első szervezett nyomát a céhek életében találjuk. A város iparossága körében céhenként volt megállapítva, hogy tűz veszedelem esetén melyik céhnek mi a teendője. 1) Maguk a céhek szigorú rendszabályokkal kötelezték tagjaikat a műhelyekben és külső munka közben is a legnagyobb elővigyázatosságra. Nem kevésbbé voltak drákóiak a városi rendszabályok. Egvízben leégett a kiskanizsai templomtorony és 1803-ban, a városi téglaszínből ingyen adott 2000 darab téglával, megkezdték az újraépítését. Ekkor egy bádogos vigyázatlanul bánt a tűzzel a toronytető burkolása közben, úgy hogy csaknem tüzet okozott. A magisztrátus irgalmatlanul törölte a bádogost a purgerek sorából, 3 napra kenyéren és vizén áristomba csukatta, azzal az Ígérettel, hogy ha mégegyszer hasonló panasz felmerül ellene, kiutasítják a város területéről. 2) Hiába voltak azonban a legkönyörtelenebb paragrafusok A XIX. század első évtizedeiben még mindig tűz tüzet ért, amiknek mindig utcasorok estek áldozatául. A városi téglagyár nem bírta már az újraépítkezők téglaszükségletét a megfelelő iramban biztosítani, úgy hogy (15 forint volt a tégla ezre) elhatározták egy Feldbrand (mezei téglaégető) felállítását. 3) A kéményseprőnek pedig, hogy lelkiismeretesebben végezze dolgát, megengedték, hogy söprésenként 8 krajcárt szedjen a kémények után. 4) Különösen a Magyar-utca égett le sokszor ebben az időben. 1851 tavaszán pld. 59 magyarutcai ház égett el. A belváros tűzvédelmét célozta a városi vezetőségnek az az intézkedése, hogy a »jókészületih házak között lévő zsuppos házak gazdáit utasította, hogy bizonyos időn belül gondoskodjanak házaiknak deszkával vagy cseréppel való »megfödésérők 5) Az utcán a pipázást szigorúan eltiltották és este 10 óra után senkinek sem szabadott az utcán kóborolni. 6) Akik a tilalmakat megszegték, egy-kettőre benntalálták magukat a városháza áristomában, vagy büntetést fizettek a »tűzi cassa« javára. A tűzi cassa külön pénztár volt, gondviselője volt a »tűzi kasszér«, később »polgár mester«, aki a tanácsosok közül került ki és minden évben rendesen választás alá került. 1834-ben nagy lépéssel haladt előre a városi tűzvédelem ügye. A város 10 darab kézifecskendőt vett, amiket utcánként helyezett el, az utcabéli tanácsosok gondjaira bízva. 7) Kiskanizsa pedig kapott 2 — Nagykanizsán immár kiérdemesült — lajtosszekeret. 8) Ugyanebben az évben megalkották a tűzoltási szabályrendeletet, amelyben pontosan lefektették az egyes céheknek tűz esetén fennálló kötelességeit is. 9) Szükség is volt mindezekre, mert a nagy tüzek még mindig egymást érték, különösen a város perifériáin. Ezért 1839-ben eltiltották a zsuppos, szalmás házak építését. A tanács tagjaiból »szépittö vállosztmány« alakult, amely minden építkezést az engedély kiadása előtt elbírált szépészeti és tűzbiztonsági szempontból. A padlásokról az oda raktározott szénát, szalmát az esküdtek szigorú ellenőrzése mellett lehányatták és a házak közt rakott szalmakazlakat eltávolíttatták. 1 0) 1840-ben a gyakori tűzveszedelmek »elhárítása végett kívántató intézeteket« hozott a városi közgyűlés. Eltiltották — Kiskanizsára vonatkozóan is — a sokáig divatozott faházak építését. A legegyszerűbb háznak is tömés-falainak kellett lenni, amire azonl) 1804. 262. jkv. a) 1802. 290. és 1803. 256. jkv. 3) 1807. 267. jkv. 4) 1811. 341. jkv. •) 1826. 356. jkv. «) 1833. 1033. jkv. *) 1834. 368. jkv. 8) 1836. 876. jkv. •) 1854. 807. jkv. 1 0) 1839. 720/1. jkv. — 189 —
