Halis István – Hoffmann Mór szerk.: Zalavármegyei Évkönyv a Millenniumra (1896)

Az atyámról. Rákosi Jenőtől

Szegény édes atyám akkor már jócskán megromlott szemeit véghetetlen szomorúsággal reám függesztette, hosszasan megpihentette rajtam és szó nélkül kiment a szobából. Én pedig be a másik szobába, ott találtam bánatba merülve édes anyámat, melléje ültem és lelkesen olvastam neki Madách korszakos művét, mely akkor jelent meg nemrég nyomtatásban. Édes anyám megsimogatta fejemet és elmélázva hallgatta az Ember Tragoediáját. * Édes atyám gyermekkorában nagy betegségen ment keresztül : fekete himlője volt. Anyja, egy igen vallásos asszony, elfogadta őt, ha Isten megtartja, a Szűz Máriának. Atyám meggyógyult, de arezbőre simasága és a felebajusza áldozata lett a betegségének, őt magát édes anyja fogadásához képest, papnak adta. Atyám kitűnő tanuló volt, s mint kispap fölkerült a béc^i pazmánenmba. Hárman voltak ott barátok és megfogadták egymásnak, hogy a ki elsőnek lesz közülök püspök, az a másik kettőnek mindeniknek 400—400 frtot ád ajándékba. Nem tudom már ki volt a harmadik, csak azt tudom róla, hogy kanonokságig vitte. Atyám, édes anyját elvesztvén, röviddel bekövetkezendő felszentelése előtt kilépett és a keszthelyi georgikonba ment gazdaságot tanulni. Gazdatiszt lett, utóbb bérlő, és magának is volt egy kis darab földje, a mig rögöt rög után mi gyermekek a fejünkbe nem szedtünk mindent, a mije volt. Öregsége napjait Váczon töltötte másodszülött fiánál, a ki ott fegyházi orvos volt. Oda jártam én ki hozzá látogatóba s gyakran találtam őt a püspöki kert egy-egy árnyas lugasában. Egy öreg papi ember társaságában ült és ketten hallgattak a múltról, csak néha mutogattak, hadonáztak inkább, mintsem beszélgettek. O szegény alig látott már, társa pedig, az öreg pap, alig hallott valamit. Ez a pap volt a harmadik pazmanita : Peitler, az hármuk .közül, a ki elérte a püspöksüveget. De a mi a négyszáz forintot illeti : ha az apám kérte, akkor a püspök nem hallotta, s mikor a püspök adta volna: az apám nem látta. így maradtak ketten és ülve egymás mellett, hallgattak a múltról. Azután egyszer csak elmaradtak a kertből, a püspök beköltözött a palotájából a kriptába, atyám készült utána. A szeme világát elveszítette. De szemeinek az a méla, hosszú . szomorúsága, a melylyel valamikor rám nézett, az mindvégig megmaradt tekintetében. Pedig meg volt velem elégedve. Ha néha röviden, szemérmesen megérintettünk valamit a múltból és láttam az ő szomorú szemét, mindig azt gondoltam magamban : milyen jó, hogy csak én látom a te szomorú szemedet, te pedig nem látod az én szomorú szememet.