Halis István – Hoffmann Mór szerk.: Zalavármegyei Évkönyv a Millenniumra (1896)

Az atyámról. Rákosi Jenőtől

uramfia, mit látok, a rétesemnek hiilt helye, hanem egy ujdonat uj húszas, volt a tepsiben. A ki nem hiszi, ehen itt a húszas, hogy az Isten is áldja meg azt a derék katonát ! És loholt tovább és elmondta minden háznál és mindenütt álmélkodának az ezüst húszason. Ez volt Eötvösön a legszenzácziósabb eset a szabadságharczból, meg a horvátok, a kiket arra jártokban elfogtak — de nem az eötvösiek, — és a szentgróti urasági pajtában csukva tartottak. Edes apám elvitt bennünket s én láttam őket épen etetéskor: a cselédség mérőkben és vékákban hordta nekik a főtt krumplit, azon tartották. És mikor minden csendes lett, mi gyermekek játsztunk erdőn berken tovább, boldogan, elmondtuk egymásnak a szabadságharcz c nagy epizódjait, és nem álmodtuk, hogy mért nem látunk több katonát, több húszast és mért olyan nagy a csendesség a mi gyermekes lármánk mellett. * Ki emlékszik még közületek, a kik ezt olvassák a Zala berkeire? Zalabérnél bekanyarodik a folyó és délnek indul, holott eddig éjszaknak folyt Egerszegtói kezdve. Zalabérnél van rajta egy hid, Szt.Péternél is van egy hid, a mely az aranyodi szőllőkbe viszen ; aztán megint hamarosan Zala-Szent-Grótnál is mindjárt a Batthyányiak pilótára épült gyönyörű kastélya mellett is van egy hid. Innen vissza Zalabérre van vagy két órai járás és mint láttuk, három hid. Innen előre aztán két alacsony hegyláncz közt kigyóösvényben tekereg a Zala czélja felé és immár messze, hosszú útján csak egy híd van rajta. Ez a rész még 50—60 évvel ezelőtt is csodás egy kis ország volt- viz, berek, láp, limbusokkal teli, őserdő, járatlan és járhatatlan, csak a száraztó kánikulában megközelíthető. Pásztor és barom ismerte csak veszedelmes csapásait és csak a madár járta szabadon. A falvak két oldalt a lankáson húzták meg magokat és barátságosan nevettek át egymásra innenről túlra. Kehida, Csány, ZalaApáti, Szentgyörgyvár nevét talán mindnyájan tudjátok. Deák Ferencz, a Csányiak, a Szentgyörgyi Horváthok, a Bogyayak bírták c falvakat. Néha úgy vélted, át lehet kiáltani az egyik oldalról a másikra; de az év nagy részében a szomszéd vármegyét közelebb volt elérni, mint a vizavis falut. De mikor igazán levetette a csalárd Zala a jármát s utat, hidat, mindent elnyelt : akkor virult fel a falvak ősi jókedvének az évadja. Utak és hidak, bokrok és fák fölött siklottak át szerenádot adni lánynézőbe, névnapra és egyéb alkalmatosságra, csónakon ezek a kedves uri családok egymáshoz. A viz mikor kicsi volt, elválasztotta, mikor szertelenül megnőtt és tengerré lett; összekötötte őket.