Halis István – Hoffmann Mór szerk.: Zalavármegyei Évkönyv a Millenniumra (1896)
Az atyámról. Rákosi Jenőtől
4 Hog} T sajnálom én mindazokat a boldogtalan gyermekeket, a kik ártatlanságuk napjait nem Eötvösön élhették le a Szegedyek bájos pusztáján. Görögország és a görög történet bűvös képei tettek rám ifjú koromban ahhoz hasonló hatást, a melyet ma is őrzök eötvösi gyermekéveimről. Mikor egyszer-kétszer egy esztendőben az uraság berobogott a pusztára, s a kocsija bakján vadásza belefútt a kürtbe, hogy mindenek megtudják érkezését: ez csak epizód volt nekünk. A puszta nem az uraságé, nem a tiszttartóé volt, hanem a mienk, a tiszttartó gyermekeié. Soha senkinek több gyönyörűsége nem volt benne, mint nekünk. Erdő és mező a mienk volt. Nagy kertjei, melyek a jó öreg kertész, a derék Lipkovics bácsi kezén virultak: a mienk volt; a pusztatéglaszin, a hova szamárkordén vittük ki édes anyánkat, ki aztán műértő kézzel kömény aszaló kcmenczét épitett ott nekünk, — a mienk volt; a téglaszin, a hol téglát vetettek, fürdőhelyünk ; a juhásztelep, a hol a hires Sipőcz-familia volt a birkásgazda, kirándulásunk czélja sajt készítéskor; a félelmes borju-kút, benne a rengeteg erdőben, — mely az egész gazdaságot körülölelte s összeköttetésben volt a Bakonynyal, a borju-kút csodás legendáival, erdei vándorlásunk utolsó állomása gombaszedéskor. Azután a tejeskukoricza-szezon, a birkanyírás, a kendernyűvés évadja; — de a nyirés előtt az usztatás Szent-Péteren a malomnál ; azután az aranyodi szüret, badacsonyi szüret ... és a szénacséplők misztikus farsangi maskarája, a mely felforgatta irgalmatlanul az egész pusztát . . . Emlékezem 1848-ra. Mi összes pusztai gyermekek katonásdit játszottunk. Egyszer azonban valóságos katonák vonultak keresztül rajtunk, sőt meg is pihentek a pusztán. Gúlába rakott fegyvereiken rajta felejtkezett gyermekszemünk. A cselédség dézsában hordta ki nekik az urasági pinczéből a bort. Aztán trombitáltak és doboltak és fölkerekedtek és glédába állottak és elmaséroztak. Akkor kerítettünk a rostakéreg helyett, mely eddig a dobunk volt, mi is egy valóságos dobot magunknak és még szilajabbul játszottuk a katonásdit. Azután megint jöttek honvédek, de nem értek rá megállani, csak keresztül mentek a pusztán s akkor történt a nagy esemény, melyről még sokáig beszéltek a pusztán, még a világosi fegyverletétel után is. Bors Panni, egy kardos asszony, a kinek a férjét és gyermekeit is az asszony lánynevén nevezték, mert az asszony volt az úr a háznál : Bors Panni házról-házra befutotta a pusztát és beszélé : -— Galambom, épen a kemencze előtt állok, mert rétest sütöttem, hát csak hallom a dobot. Mit csináljak, mondom, hát kiveszem a tepsit a kemenczéből, hogy oda ne égjen a rétesem, és oda teszem a kemencze szájához, aztán megyek, mondok, hogy mire dobolnak. Hát galambom a katonák jöttek. Hiszen láttátok, mert együtt néztük. — Mikor elmentek, futok vissza a rétesemhez, de
