Halis István – Hoffmann Mór szerk.: Zalavármegyei Évkönyv a Millenniumra (1896)
Bacsányi János. Ernyei Istvántól
42 Ne hagyj el engem, O én teremtőm ! én atyám ! oltalmazom ! Én egy uram! Egy istenem ! A költemény második részében köszönetet mond istennek, hogy szivének öldöklő fájdalmait könyekbe olvasztá föl. Lelkét ösztönzi, hogy emelkedjék fel az Úrhoz s zengje nagy irgalmasságának dicséretét. Áradozó érzéseiben az egész világot felhívja, hog}^ vele együtt forró hálát rebegjen ; felszólítja a napot, fel a völgyet, a halmokat és erdőket, kősziklabérczeket, beborult havas tetőket s börtönének komor falait, hogy a magasztaló dicséreteket visszhangozzák. Majd saját kicsinysége jut eszébe. Hogyan dicsérhetné ő, a porszem, a veszendő féreg az örök istent ? Borulj homályaidba gyarló, véges elme ! Némulva áldjad, Némulva rettegd és imádjad Az örökkévalót! Hogy el ne vessz merész repületidben, Hogy el ne hagyjon ily örvényeidben! Bár véghetetlen ! ámbár isteni Az ő keg\ relme ! A lemondás néma fájdalma s a kifürkészhetetlen intézkedésekbe vetett bizalom közt ingadozik a sokat hányt-vetett lélek. Soha költemény megkapóbban nem fejezte ki a megtört lélek vergődését, háborgását. S a kétségbeesés épen ott nyilatkozik legmegrázóbb hatással, hol a fogoly költő minden figyelmét, minden gondolatát az isteni gondviselésre iparkodik irányítani ; mintha menekedni akarna a megőrüléstől. A legtöbb helyen a fenséges érzelmek húrjain játszik, a legigazabb imádat himnuszává simítva át gyötrelmének e költeményét, melynek minden szaka szinte rajongó áhítatot lehel. Börtönének irtózatos egyhangúságában nagy csapásnak veszi hírét. Barátja és irótársa, a szintén fogoly Szentjóbi Szabó László megtörik a szenvedések alatt s fiatalon, alig 28 éves korában el is hervad kufsteini börtönében. Bacsányi keblét végtelen keserűséggel tölti el Szabó sorsa ; hiszen mindvégig a leggyöngédebb szeretet fűzte egybe őket s Szabót Bacsányi vezette legelőször a közönség elé a Magyar Múzeumban. Egyik költeményében, mely „Gyötrődés" czimet visel, mérhetetlen fájdalommal kiált föl, hogy hallja bár barátja nyögését, de nem engedik meg, hogy meglátogathassa. Kéri az eget, hogy küldjön reményt a szenvedő betegnek vagy küldje el hozzá a megváltó halált. A börtön nyomorúságát, a rabság gyilkoló gyötrelmeit s lelkének forró szeretetét önté ki Bacsányi e költeményben. A mit kivánt, nem sokára bekövetkezett : Szabó 1795. október 10-én már nem érze többé földi szenvedést. Bacsányi „Egy szerencsétlen ifjú sírjánál" czimü két strófás versében rójja le kegyeletének adóját idegen föld ölén nyugvó hivének hült teteme fölött. Boldognak mondja, kit a halál a kétségek tengeréről révbe vezérelt. Tirol ifjaitól s leányaitól dalt kér barátja sírján az embeririség barátairól. Majd Szabó kedvesét szólaltatja meg a „Lina panasza" czimü mély érzéssel megirt kis helyzetdalában. Kétségbeesett kifakadásában a szerencsétlen leány az eget vádolja s Szabóval közös sírt óhajt. A szerető s szive mélyén megsebzett leányhoz szól a „Vigasztalás", melyben Bacsányi enyhitgeti Szabó kedvesének kínjait, hogy ő a nyugalom nélkül való, nyugalmat varázsoljon a gyöngéd teremtés lelkébe. E bölcseimi költeményében hasztalannak mondja Lina epedését ; kár ifjú életét a szenvedésnek engedni át: Szabó úgy sem kél föl többé soha. Istennel nem leiiet
