Müller Róbert: Szentgyörgyvár története (Zalai Kismonográfiák 7., Zalaegerszeg, 2002)

Haász Gabriella: Szentgyörgyvár története 1676–1849-ig - Erdők

Széchényi Ferenc időszakában, amint az 1780-as kimutatásból is látszik, számuk 40 felé közelített, 1820 után viszont több mint kétszeresére ugrott, és átlépte a százat. Az extraneusok zömének csupán egy-két kapás szőlője volt, és ezzel a bővüléssel párhuzamosan a helybeli szőlőbirtokosokból kevesebbet írtak össze. A tetőpontot 1840-ben a 132 fő extraneus jelentette. A legtöbben közülük ekkortájt zalavári és felsőpáhoki illetőségűek, együttesen több mint 50 %-ban, utánuk következtek Sármellék, Égenföld és Alsópáhok képviselői.

129 Széchényi Ferenc 1814-es birtokosztása idején a szőlőhegyről feljegyezték, hogy területe 498 holdra terjed ki, s a telkeket sövénnyel választják el egymástól. A termésből abban az évben 286 akó hegyvámot adtak be.

130 Ennek értékét kb. 572 Ft-ra becsülték. A következő évben felmerült a gyanú, hogy a hegyvámoláshoz használt, a vármegye beütött bélyegével hitelesített mérőedény és akoló bot nem jól mér. Miután Zalaegerszegre bevitték és összehasonlították őket az etalonként szolgáló eszközökkel, kiderült, hogy a bot csakugyan rosszul van megjelölve. Négy éven át szedtek így be több hegyvámot a gazdáktól, akiknek ezután visszafizették a többlet bor árát. A hegyvámbor az uradalmi kocsmákba került, a szőlősgazdák pedig saját borukat - melyet közepes minőségűként tartottak számon - értékesítették. Az Urbárium által biztosított kocsmáltatási jog értelmében Szt. Mihály-naptól Szt. György-napig mérhették maguk ki a borukat, nagy vásárokon értékesíthették Vas, Sopron megyében. Erdők A XVIII. században a faluhatár közös használatú részei; a vizek, az erdő és a berek feletti földesúri ellenőrzés egyre inkább megvalósult. Nemcsak a halászatból, rákászatból szabták meg járandóságukat, a közeli mándi erdő is felértékelődött. A betefai tölgyes, bükkös, gyertyános erdőt már a század első felében az uraságénak tudták. A jobbágyok szükség szerint hordtak száraz, „esett" fát vagy vágták nyersen, építkezéshez, tűzi- és szerszámfának, abroncsnak. Az erdő mint legelő nélkülözhetetlen volt: a ritkább, ligetes részeket és a makktermő tölgyeseket, bükkösöket is beleértve. A falu és az uraság kondáin kívül máshonnan is hajtottak ide sertéseket, makktized vagy makkbér lefizetése ellenében. Ipari nyersanyagként az uradalmi téglaégető és a hamuzsírfőzők fedezték fel az értékes faállományt. Az elégetett fák hamuját lúggal hamuzsírrá főzték, ez pedig a szappanfőzés, üveggyártás, salétromfőzés alapanyaga volt, s keresett exportcikknek számított. A zalai erdőkben előállított hamuzsír főként Ausztriába, Csehországba, Sziléziába került. A Szé74