Cholnoky Jenő (szerk.): Balatoni Szemle 1942-1944. 1-18.szám. - Magyar Földrajzi Társaság Balaton Bizottsága
1943. július / 2. évf. 12. szám
A Balaton tájképe Tihanyban élt az öreg Kántás Vendel. Szegény paraszt volt, legnagyobbrészt csak abból élt, hogy hajnalban lement a tóra, szigonnyal kibökötl néhány halat, leginkább pontyot, mert akkor még szabad volt s aztán egyik-másikért cserélt némi kenyeret meg zöld paprikát, a többit megsütötte s aztán jó kis tihanyi borocska kíséretében megebédelte. Amikor Tihanyban a hajdani szökő-melegforrások, úgynevezett gejzírek rendkívül érdekes, kis sziklakrátereit mértem föl, beszegődött hozzám figuransnak, vagyis tartotta a lécet a kitűzött pontok fölött, én meg az alappontból beirányoztam műszerem távcsövével. A jó, erős távcsövön keresztül láttam, hogy sohasem oda nézett felém, hanem mindig a Balatonon járt a szeme. Ügy elmerült a tájkép szemléletébe, hogy rá kellett kiáltanom, tartsa a lécet egyenesen. Néhány napi megszakítás után megint átmentem Tihanyba a mérést folytatni s az én öreg Kántás Vendel barátomat kerestem. Nem volt odahaza érdekes kis falusi kőházában, azt mondták, hogy kinn van az Óvárban, ott szokott üldögélni és csendesen pipázgatva nézte a világot. Felmentem érte az Óvárba, a félsziget északi részén levő kis fennsíkra, az új kálvária mögött. Meg is találtam az öreget. Ott ült a fokon, ahonnan legszebb volt a kilátás Balatonfüred, Arács, Csopak felé s hatalmas terjedelmében látható a tó Kenese és Siófok irányában. Szép tiszta volt a levegő, meg lehetett látni még az akarattyai nagy fát is. Füreden úgy csillogtak a késő délután fényében a nyaralók és pincék, mintha mindegyik világítana. A balatoni Riviéra édes, enyhevonalű részletei fokozatosan halványodtak el Alsóörs felé, az utolsó, amit látni lehetett, az az almádi öreghegy, de magát Almádit nem lehet látni. A kenesea magas, szakadékos partok halványan ugyan a nagy távolság miatt, de mégis aranyos fényben mosolyogtak. A sima tó tükrén nagy színfoltok szivárványos színekben jelentek meg, aztán újra eltűntek, ahogy a könnyű szellő borzolta a víz felszínét. Kántás Vendel barátom ott ült az egyik nagy kövön, ahogy meglátott felállt, csikorognak a csontjai, de megint csak leültettem és magam is melléjé telepedtem. Csizmájának ugyan kegyetlen rossz, halzsír szaga volt, de szerencsére a pipájából még ennél is csipösebb illat áradozott s ez elnyomta az előbbit. Zsíros, talán a nagyapjáról rámaradt kalapját nem tette le, mert hiszen nem voltunk sem szobában, sem a templomban. — No, öreg Kántás, hát mit csinál maga ide-fenn a hegytetőn. — Hát csak úgy nézegetek, meg pipázok. — Azt látom, dehát mit nézeget, hiszen annyiszor látta már ezt a nagy vizet! — Bizony kérem, már több mint 60 esztendeje nézem, de még mindig nem láttam öleget. — Nem unta még meg? — Nem lehet ezt kérem megunni soha! Ne tessék megharagudni a
