Cholnoky Jenő (szerk.): Balatoni Szemle 1942-1944. 1-18.szám. - Magyar Földrajzi Társaság Balaton Bizottsága

1943. július / 2. évf. 12. szám

tekintetes tanár úrnak, ha nem mondanám úgy, ahogy költene, mert hát én nem sokat tanultam az iskolában, de már csak kimondom, hogy hogyha meghalok, semmit sem sajnálok itthagyni, de mégse jó lesz ám, ha én onnan a sírból <nean láthatom a Balatont. Tudja a csoda, mi van velem, de ha arra gondolok, hogy nem látom ezeket a röbögő hullámokat, meg azokat a hegyeket, meg nem hallom ahogy a harangok este megkondulnak, bizony nagyon fáj a szívem. Azzal elhallgatott és bámulta megint a tavat. A Nap már leáldozóban volt, délutáni szellő egészen elhalkult, csak itt-ott borzolta még a tó vizét. Ahol a tó felszíne tükörsima, ott az ibolyás-vöröses égalját tükrözte vissza. Hátat fordítottunk a lenyugvó Napnak, kelet felé néztünk, ott a felhőtlen ég alja alul szürkés ibolyaszínű, feljebb vöröses és ez a vöröses fény tükrözött a sima foltokon. Ahol pedig a szél bodrozta a víz felszínét, ott a kis hullámocskák meredek lejtői a magas, szép kék eget tükrözték szemünkbe, tehát szép tiszta kék volt a víz. A szél játéka szerint ezek a foltok tünékenyen megjelentek és megint elsuhantak, — de folyton váltakozva, majd itt, majd amott jelentek meg. A mély és sokkal tisztább vizű alpi tavakon ezt a szivárványos színjátékot sohasem lehet látni, mert a tó vize olyan tiszta, hogy a fénysugarak legnagyobb .részét elnyeli és rendesen sötét szürkészöldnek látjuk a vizet. A magas hegyek is komoran tükröznek a vízben. Nagyon szép az is, de van benne valami tragikus, valami olyan nyomasztó, mintha Macbeth sötét lelkébe látna bele az ember. Ez a színjáték a Balatonon meg olyan, mintha a kedves gyermek arcán látnók a futó mosolyt, az örömet, majd a kicsiny kis gyermekbánatot végigfutni s mint ahogy azon a kis rózsás aroon fut végig nagy könnyűséggel a sírás és nevetés, a derű és ború, úgy futnak itt is a színek. Azt a szép kis gyermeket szeretné az ember az ölébe kapni, s jól magához ölelni: ilyen formát érez az ember, amikor az édes Balatonnak ezt a mesés színváltozásait látja! Miért múlik el, miért megy le a Nap! Miért nincs mindig ilyen nyugalmas, édes hangulat! Kántás Vendel barátommal ott ültünk a sziklafokon a Barátlakások fölött, amíg kezdett besötétedni. Akkor aztán szépen leballagtunk az Ekódombon át a faluba. Az öreg hazaballagott, én meg a kolostorba mentem, olt kaptam szállást a világ legkedvesebb embereitől, a kolostor rendtársaitól. Mind nyugalmazott tanárember, vagy nyári vakációját tölti itt, de mind művelt, sok tudású, rendkívül humánus gondolkozású férfiú. A kolostor egyik folyosójának keleti ablakából még sokáig elnéztem a tó esteli színváltozásait, mert feljött a Hold. Már túl volt holdtöltén, tehát már félarca meglappadt és kissé későn kelt. De milyen gyönyörű aranyhidat varázsolt a tóra! Amint kikelt vörös, álmos képpel a láthatár homályából, valahol ott Aliga mögött, eleinte nem verődhetett vissza a tóról a fénye, mert hisz a kolostor ablaka valami 80—85 méter magasan van a tó fölött. Csak amikor már vagy 5—6 fokkal a látóhatár fölött volt, akkor jelent meg szétzüllött tükörképe a láthatár alatt. Ez a tükörkép azonban gyorsan kezd nyújtózkodni. Kis szél támadt a tavon, felhallatszik a hullámok csöndes moraja a nesztelen éjszakában. Olyan csönd tud itt lenni, hogy még az órám ketyegését is hallom a zse-