Udvardi Erzsébet (Keszthely)

oly biztosan, mint a művészetben. És nem kapcsolódhatik biztosabban a világhoz, mint a művészetben. Még a legnagyobb boldogság és a legnagyobb baj pillanatában is szükség van a művészetre."'Goethe szavai nagyonis illenek Udvardi Erzsébetre. A festő - amikor csak teheti - a műtermében él kitérve a világ elől, hogy mást se tegyen, mint a világnak adja gondolatait és érzelmeit. A képei olyanok, mint egy érzékeny emberi lélek. Csak megfelelő fényben élnek, szólalnak meg. Ahogy az emberi szív is csak annak nyílik meg, aki megértéssel, bizalommal fordul feléje. Festményeinek egy része a természetet, mindenek előtt a Balatont, a balatoni-badacsonyi tájat, az ott élő embereket, házakat örökíti meg szelíd szépségükkel, már-már elvesztett, s oly sokszor visszasírt nyugalmukkal, csendjükkel. Festett mitológiai témát, /Sárkányölő, Orpheus és Euridike/, népszokást /Badacsonyi háromkirályok/, vagy a felejthetetlen esti gyertyás körmenetet Lourdesban, amelyet egyikük képpel, másikuk írással örökített meg. De közös élményük a 84-es út egyik elágazásánál álló kereszt rozsdás pléh-Krisztusának a felújítása is. Udvardi Erzsébet újra festette a formára kivágott bádogot, és amikor a felállítására került a sor, az erdészek egy környékbeli idősebb lakatosmestert kértek meg a munka elvégzésére. Ö a feladatának egy részét befejezve egyre lassúbb lett, míg végül kimondta: „.. én., én.. Nem szegezem lel!.....De mindent előkészítettem. Ott vannak a szögek, a kalapácsok. Bárki befejezheti a munkát. Én nem feszítem föl! Elég volt. "Tamás István a rá annyira jellemző módon nem fűz kommentárt a történethez, mindössze annyit ír a férfiról, hogy derűs, kiegyensúlyozott, csöppet sem szeszélyes ember volt. Bár otthonává Badacsonytomaj vált, festészetében folyamatosan megjelenik szülővárosa, Baja is. Mintha finom fátyolon át nézné a várost, képein szindbádi hangulatot sugallnak a megszépült terek, házak, szobrok, a vízi ünnep kivilágított csónakjai a Sugovicán. A Miasszonyunkról nevezett iskolanővérek bajai líceumában egy rajzórán érintette meg először a művészet öröme, s az a felismerés, hogy a rajz elsősorban nem a kéz munkája, hanem a megfigyelésé, amely átformálódik, átmegy a művész egész személyiségén. Ez a belső átlényegítő érzés hatja át a szüleiről készült portréit, akik bár eltávoztak, de soha el nem felejtődtek. A képekről az őszinte, tiszta érzésekből fakadó gyengéd szeretet és csak a lényegre figyelő egyszerűség sugárzik. A hetvenes évek elejére egyénisége és a művészete megérett arra, hogy a biblikus témák felé forduljon. Ehhez Lékai László plébános, a későbbi esztergomi érsek, adta az indítást, s az első megrendelést. A felkérést örömmel elfogadta, mert hívő emberként maga is kereste a Könyvek Könyvében az élet nagy kérdéseire a feleleteket. S művein keresztül úgy érezzük, hogy a válaszokat megtalálta. Ebben a szemléletben még a drámai mozzanatok is békévé oldódnak képein, hiszen a megértett isteni szándék fogalmazódik meg bennük. S a felismert igazságokat a nemesfémek, az arany és az ezüst tiszta fényébe foglalja. Először a tájképeken alkalmazta az aranyfüstlemezt és az ezüstfóliát, hogy kifejezhesse a nyár melegét és a tél nagyon tiszta, hideg fényét. Tudta és érezte, hogy a két ünnepélyes színnel érzékeltetheti, közelebb hozhatja a transzcendenst, az anyagon túli világot, hiszen az arany és az ezüst régtől fogva a szakrális tér tartozéka, Krisztus királyságának szimbóluma, a három keleti bölcs ajándékainak egyike. A templomokban mindig ott vannak a képek, bármikor bemehetünk, nézhetjük, megszólíthatnak és