Müller Róbert - Petánovics Katalin - M. Virág Zsuzsanna: A kerámiakészítés története (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 6. Keszthely, 1987)

Az eddig leírtakból a következő tapasztalatokat szűrhetjük le: a fazekasok igen nagy fazekat és tálat csak keveset csináltak, mert drága volt, kevés kellett belőle, s ritkán használták. Ugyancsak kis mennyiséget vettek az apró méretekből, legyen az fazék, tál, vagy tányér. Legnagyobb keleté a középnagyságú edényeknek volt: ezeket tudták legjobban kihasználni, de éppen ezért belőlük törött a legtöbb. Azokban a megyékben, ahol kevés volt a fazekas, vagy nem volt tűzálló agyag és ritkán fordult meg náluk a gerencsér szekere, az asszonyok nemcsak a pillanatnyi szükségletüknek megfelelő mennyiségű edényt vettek, hanem számítva a törésekre, ennél jóval többet: 4-5 fazekat, köcsögöt, tányért, hiszen kocsonyafőzéskor a nagycsaládoknál akár 20-30 tányért is megtöltöttek. Ahol divatban volt a lakások cseréppel való díszítése, ott a dísztálak és tányérok a használati tárgyak többszörösét is kitették, ugyanúgy, mint azt az ünnepi és hétköznapi ruhák esetében is tapasztaltuk (8. terem). Sümegen az egyik fazekasmester elmondása szerint az egy kemence edény így oszlott meg százalékos arányban: 55% főzőedény (ebből 25% parasztfazék, 10% sparhelt fazék, 10% lábas, 10% tepsi, kuglisütő), 45% nem tűzálló áru (20% tál, 10% pohár, 10-20% köcsög, 5% korsó, kancsó). Évszakról-évszakra beosztották, hogy hova mennek, akkor annak a tájnak igénye, ízlése szerint dolgoztak és égettek. Az útvonalat az is megszabta, hogy a fazekas milyen terményt akart szerezni: kukoricát vagy gabonát. Minden fazekasközpontnak megvolt a maga vásározási körzete, s ezek úgy illeszkedtek össze, minta fogaskerék fogai. Afazekas tudatosan alkalmazkodott a falusi nép igényeihez és szükségleteihez. Egy idős sümegi mester mondta, hogy „Nagykanizsa, Kiskomárom, Komárváros vidékére mindig kerekes tepsiit, prószasütőt vittek, tudták,