Müller Róbert - Petánovics Katalin: A földművelés története (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 4. Keszthely, 1990)

tátott közlekedési eszközök a rézkorban már ismertek voltak nálunk is (budakalászi kocsimodell: 9. terem 19, másolat). A legkorábbi ekék teljesen fából készültek és két típusuk volt: a kampós ekék (6. terem, friz bal 6, bronzkori sziklarajz Skandináviából), és a talpas ekék. Mindkét típus tulajdonképpen csak karcolta a földet, ezért a szántót hosszában és keresztben is szántani kellett. Európában több helyen is sikerült régészeti módszerrel szántásnyomokat feltárni. (A bronzkori halomsírok alatt talált szántásnyomok csak korábbi időből származhattak.) Ilyen angliai, bronzkori szántásnyom fényképe látható az ekefejlődést bemutató posztamensen. A rezet ónnal vagy antimonnal ötvözve nyerték az új fémet, a bronzot, amely a réznél könnyebben önthető, mégis keményebb, ridegebb anyag. A korai bronzkorban még készítettek rézeszközöket (6. terem 15). A bronzkor idején (i. e. 1900-750), főleg annak késői, a korai vaskorba átvezető szakaszában egyre több eszközt, szerszámot öntöttek bronzból. A mezőgazdaságban közvetlenül a különböző baltákat (6. terem 12-14) és a jellegzetes sarlókat (7. terem 11-13) használhatták fel. A késő bronzkorban egyre hűvösebbé vált az időjárás. Ez tette szükségessé, hogy az ember előteremtse háziállatai számára a téli takarmányt. Különböző ágvágókkal, a sarlókhoz hasonló, de nagyobb kaszaszerű eszközökkel végezték a takarmánygyűjtést. A vaskori}, e. 750—i. sz. kezdete) második felében, az i. e. 4. században szállták meg vidékünket is a kelták, az egyik legelső név szerint is ismert Kárpát-medencei nép. Az eddigi feltárások alapján nagyobb, többnyire erődített, szinte városszerű és kis majorszerű szórványos településeken éltek. Az előbbiek hatalmi-közigazgatási központok voltak. (Ilyen késő vaskori erődített telep emlékét őrzi máig nevében Balatonföldvár.) Itt élt a katonáskodó arisztokrácia és a nagyszámú iparos is. Az utóbbiak lakói földműves-állattartó életmódot folytattak. A kelták egy sor újítást honosítottak meg, és széles körben elterjesztették a vasból készített eszközöket. Az irtáshoz nemcsak fejszéket, csákányszerű kapákat, de ágvágókat (6. terem 16) is használtak, amelyek szerepet játszhattak a takarmánygyűjtésben is. Ennek legfontosabb eszköze a rövid kasza volt (6. terem 69), amellyel a ligetes erdők, a bokrokkal benőtt területek aljnövényzetét vágták le. A rövid kasza sajátossága, hogy két irányba lehetett vele vágni. Az ő újításuk, hogy a talpas faekéket vas szántóheggyel látták el (6. terem, 38-39). Ezekkel az ekékkel már mélyebben lehetett szántani, amit továbbra is hosszába és keresztbe végeztek. Ezt a kisméretű, négyzetes szántóföldek is bizonyítják (fénykép az ekefejlődést bemutató posztamensen). Természetesen az aratáshoz is vaseszközt, ún. horgas sarlót használtak, amelynek jellegzetessége, hogy a penge a nyélnél nem törik hátra, hanem annak irányát folytatva ívelődik. Az őrlés munkáját nemcsak megkönnyítette a körforgáson alapuló, egy alsó domború és egy felső homorú kőből álló kézimalom bevezetése, de az új eszköz egyenletesebb őrleményt is biztosított. Az általánosan elterjedt nézettel szemben a dunántúli kelták még nem ismerték a szőlőtermesztést. Abort kedvelték, de ezt állati bőrért és rabszolgákért cserébe importból szerezték be görög és római területről. I. e. 12-ben kezdték meg a rómaiak a Dunántúl, a későbbi Pannónia provincia meghódítását. A források kezdetben az új tartomány zord időjárását, elhanyagoltságát emlegették (glandifera Pannónia - makkot termő Pannónia). Való igaz, hogy az egész birodalom katonailag legerősebb tartománya sokáig élelmiszerbehozatalra szorult. Szorgalommal, fáradtságos munkával, a mocsaras területek lecsapolásával a késői császárkorra azonban nemcsak önellátóvá vált, hanem még gabonát is szállítottak innen a birodalom szívébe, Itáliába. A bennszülött lakosság környékünkön különösen gyorsan átvette a római agrotechnika vívmányait. Ebben minden bizonnyal szerepet játszott, hogy a kedvező klí-