Müller Róbert - Petánovics Katalin: A halászat története (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 3. Keszthely, 1987)

hol tartózkodik a hal, hisz a vízben megtörik a fény, és nem egészen ott van a hal, ahol az ember látja. Nem maradhatott tárgyi emléke annak a szellemes halfogási módnak sem, amit csak néprajzi leírásokból ismerünk, de feltehetően már az őskorban is űztek. Ennek lényege, hogy a befagyott patak vagy folyam jegébe léket vágtak este, és éjszakára tüzet gyújtottak a parton. A világossághoz a lék szájához gyülekező halak belefagytak a lékben keletkező vékony jégrétegbe, így másnap reggel a jéggel együtt ki lehetett emelni őket. A halászat ősi módja, és az orvhalászok máig kedvelt módszere a szigonyozás. Az egy vagy több ágú hegyes eszközön visszafelé álló szakák vannak. A halba döfve a szaka megakad az izomrostok között, és a szigonnyal kiemelhető a hal. Már az őskőkorból ismerünk agancsból készült szigonyokat, de az újkőkori települések leletei közöttis megtalálhatók, bizonyítva, hogy az élelemtermelés elterjedése után is jelentős maradt a halászat szerepe a táplálkozásban. Egyszerűbb változata csak egy szakával rendelkezett, gyakoribb, hogy kétoldalt több szakát faragtak ki (4. terem 2). Az egyiptomiak is halásztak szigonnyal (5. terem, fríz jobb 4.). A későbbiekben már vasból készültek a szigonyok is. Nem ismerjük a pontos korát annak a kétágú, makkos felerősítésű szigonynak, amely Keszthelyen került elő (4. terem 34), talán római kori. Bizonyosan későnépvándorláskori a Nagyberekben talált fűzött szigony (33), a néprajzi anyaggal mutat szoros kapcsolatot egy középkori példány (35). Bizonyos fokig a szigonyozás rokona a nyilas halászat. Árpádkori okleveleinkben találkozunk az íjjal és nyílvesszővel való halászat említésével. Ez a módszer keleti örökségünk lehetett, hisz a századfordulón Jankó J. az Altáj-vidéken még látott ilyet. A népvándorláskor KeletEurópából érkezett népei is bizonyára ismerték ezt a módszert. Ma már inkább hobby és sport a horgászat, régebben a halfogás egyik fontos módszere volt, amellyel a nagyobb halakat is ki lehetett fogni. Kialakulása minden bizonnyal a halfogó pecekkelkezdődött. Ezt csontból (21) vagy kemény fából készítették. Középen kötötték rá a zsineget, majd ráhúztak egy kis halat csalinak. Aminta nagy hal bekapta a csalit, a horgász erősét rántott a zsi negen. A pecek keresztbe állt és megakadt a hal szájában, így pedig már partra lehetett húzni. A pecek kifinomultabb formájaa horog, ami kezdetben ugyancsak csontból, fából, szaruból készült, később fémből. (Az 5. terem fríz jobb 1. kép egyiptomi horgászábrázolás.) Egész sorozatot mutatunk be bronzból készült horgokból (16-20), amelyek nemcsak a bronzkorban, de még a római korban is használatban voltak. A késővaskortól kezdődően aztán egyre jobban kiszorította őket a vasból készült változat (22-30), amelyből hatalmas példányokat is ismerünk. A kisebb, kétágú horgok korit nem ismerjük, mert hiteles ásatásból még nem került elő ez a típus. A bemutatott példányokat (31) a Balaton mederkotrása során találták. A halászat emlékei az ásatások során előkerült halmaradványok is. A kisebb halcsontok, szálkák elkerülhetik a régész figyelmét, a nagyobb csontokból azonban nemcsak a halak fajaira, de méreteire is következtetni tudnak az archaeozoológusok. A leggyakrabban halászott halfajok: a harcsa (Silurus glanis L.), a ponty (Ciprinus carpio L.) és a fogassüllő (Lucioperca sandra Cuv.), amelyek maradványai egyaránt megtalálhatók az újkőkori-rézkori települések hulladékában és a 9. századi szláv települések anyagában. Már az újkőkori telepek leletei is hatalmas halak kifogásáról tanúskodnak. Keszthely-Fenékpusztán őskori rétegből kerültek elő azok a harcsa zárcsontok, amelyeket be is mutatunk (10-11). A legnagyobb egy kb. 244 cm hosszú egyedhez tartozott, amely legalább másfél mázsa súlyú lehetett. A kisebb gerinccsontok (15) egy csuka (Esox lucis L.) vázrészei, amelyek szintén Keszthely-Fenék-