Dr. Dornyay Béla szerk.: Balatoni Múzeum Keszthely Értesítője 2. (Keszthely, 1941)

él, azt régi okmányok bizonyítják; az emiitett keresztfolyosó sty Íj a, széles nyomott csucsiveivel egészen elüt a templom styljától, de méginkább a premontreiek sekrestyéje, mely * egészen kápolna alakú, és amelynek keresztboltozati zárkövén egy félreismerhetetlen román stylü Agnus Deidombormü díszeleg.« Abból a tényből, hogy a ferencesek kolostorának és templomának építésekor, mondjuk 1386 táján, örökre eltűnik lelki szemeink elől az addig emlegetett Szt. Lőrinc-kápolna, — 1935-ben én még azt következtettem, hogjy ezt a Szt. Lőrinc kápolnát, — mint bizonyára alkalmatlan és kicsiny, esetleg roskatag vagy rongált állapota miatt meg nem felelő épületet, — a ferencesek lebonthatták! Most azonban — Lipp Vilmos 1884. évi, esetleges véleménye alapján, illetve mindezek meggondolása után, — azt hiszem, hogy a mai premontrei sekrestye, mely már Lipp szerint is »egészen kápolna alaku«, — lehetett az egykori, 1386 táján eltűnt Szt. Lőrinc kápolna! Ha ez a sejtésünk tényleg beigazolódnék, ugy azután már teljesen érthető lenne, hogy miért díszeleg ennek keresztboltozati zárókövén még ma is, egy félreismerhetetlen románstilü Agnus Dei-dombormü, melynek rajzát én 1934-ben és 1935-ben is már közöltem. Tehát egyszerűen csak azért, mert maga ez a sekrestye-kápolna is — legalább alapjaiban, de lehet, hogy egészében is— még román eredetű! (A »román« alatt persze itt építészeti izlést és modort kell érteni és nem oláhot! mint azt a magukat alap nélkül »római« eredetűnek tartó rumén-szomszédaink még dr. Lukács Károly egyik balatonvidéki cikkével kapcsolatban is fennen hirdették! Ugyanis történeti tény, hogy a »Tribuna Ardea-Kluj« nevű oláh-lapban, 1940. augusztusában, — tehát pár héttel a visszatérés előtt, — egy cikk jelent meg, amely dr. Lukács Károly »Balaton« c. könyvére hivatkozva, még a Balaton környékét is román településnek minősiti, egyszerűen csak azért, mert Lukács szerint: Révfülöp—Ecséren és Rétsarok pusztánál, románkori (!) temlomok romjai állanak! Risum teneatis amici!) Agnus Dei, a premontrei sekrestye zárókövén. István vajda ma is meglevő, vörösmárvány sírkövének leirásánál azt irja (p. 13) tévesen Lipp, hogy 1416-ban halt volna meg; holott ismeretes, hogy a Festetics György hercegtől visszaállított és így a pusztulástól megmentett márványkőre, kétségtelenül az 1397-dik évszámot vésték fel eredetileg is. 1858-ban Lipp nagy érdeklődéssel fölemeltette az akkor még a szentély padozatában, középen fekvő sirkövet. Erre következett első archaeologiai csalódása, amelyet azóta, — mint irja — számtalan más követett. Ugyanis a kő alatt, legnagyobb ámulatára, egy pici, alig méternyi hosszúságú, félméter széles és félméter mély, vö-