Dr. Dornyay Béla szerk.: Balatoni Múzeum Keszthely Értesítője 1. (Keszthely, 1941)

kései leszármazottja, azt a részletes kutatás esetleg pontosan kiderítené. » Ebből is láthatjuk, hogy a leszármazás kutatása és felderítése mennyire előtérbe lép; de nemcsak ezen esetben, hanem minden más magyar családnál is. Még évekkel ezelőtt is, részint a jó magyar nemtörődömség és közönyösség, részint a mindennapi élet számtalan nehézsége és gondja mellett, a legtöbb ember nem igen törődött a családja történetével; nem kutatta ki, vagy nem irta le — a kéznél fekvő, ismeretes adatok alapján — a családfáját. Sokan — még a nemesi származásúak is (ami persze nem érdem, de viszont nagy kötelezettség a családdal, egyesekkel és a nemzettel szemben is!) — legtöbbször, mondjuk a « szerénység » leple alá bújva, lemondtak az ősökkel való foglalkozásról. A jó magyar köznép pedig, természetesen még kevésbbé becsülte meg, — mert sem ideje, sem módja nem volt rá, — a családi iratokat és egyéb adatokat, éppen ezért nem igen tudott és tud továbbmenni a családfáján a nagyszüleinél! Jankó János, a Balaton eléggé meg nem becsült, nagy etnográfusa is azt irja 1902-ben (p. 124.), hogy «ha valakinek a nagyapja már a faluban született, azt a nép «ősi» családnak mondja, mert ezentúl az emlékezet tovább nem terjed. » Zrínyi Miklósunk is csak az apját (János) és a nagyapját (Péter) tudta megnevezni, akik állítólag nemesek voltak. Utóbbi azonban aligha felel meg a valóságnak (?), mert ez a gyülevészi család nincs benne az 1754—55. évi országos nemesi összeírásban, Igaz, hogy nem ez a lényeg, mert mint emiitettük, az ország kb. 140 ezer nemesi családjából a szakirodalom még a felét sem dolgozta fel eddig. Manapság azonban nagyot változott a helyzet! Mostanában bezzeg mindenki az őseit kutatja, amiben persze oroszlánrésze van az 1939. évi IV. t. c. végrehajtásának. A jobb eredmény e téren tehát sajnos csak kényszer hatása alatt jött létre! Hogy milyen nagy az érdeklődés — csak Keszthelyen is — nemcsak az ősök és a leszármazás után, de a hivatalos iratok beszerzése iránt is, legalább a nagyszülőkig, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a két adat, hogy pl. a keszthelyi plébánia hivatalos ügyiratainak száma 1939-ben 3500-on felül volt, 1940-ben pedig kereken 3600 drb. Ezekből a számokból kb. 150—150 drb leszámításával, a többi mind az anyakönyvi kivonatokra esett! Ez pedig igen nagy jelentőségű a genealógiai kutatások szempontjából is! Látjuk tehát, hegy Keszthelyen is egyszerre érdekel mindenkit a saját családfája, a genealógiai leszármazása és ennek hivatalos iratokkal való igazolása is! Éppen ezt a nagyban fellendült érdeklődést, ezt a ritka jó konjunkturális alkalmat szeretném felhasználni egy fontos tudományos, általános, magyar és különlegesen balatonvidéki, néprajzi érdek szempontjából is! Hogy t. i. necsak magunk és a hivatalos állami hatóságok részére állítsuk össze a szigorúan hivatalos és pontos családfánkat, legalább másodiziglen, de a Balatonvidék egyik legnagyobb kultúrintézménye, a Keszthelyi Balatoni Múzeum számára is! Jankó János igen sokat és igen behatóan foglalkozott a Balatonpart 51 községének lakosságával, főleg az «V. A lakosság elemei földrajzi származásuk szerint » c. fejezetében (p. 122—140.). Felsorolja a köz-