S. Perémi Ágota (szerk.): A Laczkó Dezső Múzeum közleményei 29. (Veszprém, 2019)
Ócsai Éva: Lokális történet és népiesség a Balaton térségében két későromantikus elbeszélő költeményben
ezáltal kijelöli azokat, másrészt az, hogy az elbeszélés egységesítő szervezőerővel bír, amely arra ösztöni az emlékezetközösséget, hogy továbbhagyományozza a csoportidentitást. A szöveg által előhívott emlékezés ezért nemcsak a tértől és a történelmi időtől függ, hanem a hozzá kapcsolódó emlékező csoporttól is.9 Csizmadia Károly elbeszélő költeményeiben a történelmi jelentőségű balatoni terek egyfelől a fiktív történetek helyszíneiként szolgálnak, másfelől referenciális funkciójuk van, és a helytörténeti jelentőségű helyszínekre irányítják a figyelmet, amint erre a második történet címe, az „Ősök nyoma” is utal. A Bujdosó magyarok tizenkét része közül az első egy mindentudó elbeszélőt szólaltat meg, aki ódái és magasztos hangon megszólítja a Balatont és a mámái templom romját, felidézi a múltban élt ősöket, a templom egykori hívőit, és a létezésre reflektálva elégikusan fogalmazza meg az emberi halandóságot költői kérdéseken keresztül. A megszólítás alakzatával egyrészt megszemélyesíti a tavat és élővilágát, emberi tulajdonságokat rendel hozzá, másrészt hangsúlyossá válik az elbeszélő és visszaemlékező „én” jelenléte is, aki a Balatont „te”-ként határozza meg, és aki a történet későbbi részeiben a szereplőket is megszólítja, még egyes szám első személyben is véleményt formál. Az Ősök nyoma című háromrészes történetben az elbeszélő szintén megszólítja és megszemélyesíti a cselekmény helyszínéül szolgáló 300 éves szilfát az akarattyai pusztán, amelyhez a helyi mondák és a fiktív elbeszélés szerint Rákóczi Ferenc a lovát kötötte: „Csittennel ez szomszédságos, / Háromszáz éves szilfa; / Magánosán áll a pusztán, / A többi már kiirtva.” (250) Az elbeszélés szerint a fa mellett állott egy másik fa, amely alatt Rákóczi országgyűlést tartott, ez azonban már elpusztult: „Rákóczy (sic!) az országgyűlést, / Hogy azalatt tartá meg, / Szép emlék volt, míg széjjel nem / Törte őt a fergeteg.” (249) Az elbeszélő a történelmi események és helyszínek felidézésével már nemcsak a fiktív eseményeket közvetítő történetmondó szerepét tölti be, hanem az olvasó számára felkínálja a pozíciót, amellyel azonosulva a helyi emlékezetközösség részévé válhat és megerősítheti csoportidentitását.10 Az olvasás során ’TÓTH G. 2008, 9, 18., APPADURAI 2001,3. 10Az akarattyai szilfát Eötvös Károly is megszólítja és megszemélyesíti „A magyarok fája” című fejezetben: EÖTVÖS 1903: 50-64. a történelmi helyszínek emlékezethelyekké válnak, amelyek a dicsőséges múlt elvesztésének és a megmentésére tett törekvésnek az átélését is lehetővé teszik.11 Ezek a szövegek az emlékezettársadalmaknak kontextusában értelmezhetők, amelyek megmutatták, hogy a múltból mit kellene megtartani a jövő számára. Amikor felmutatták az örökséget, akkor egyúttal visszautaltak az ősökre, akiknek az ideje egybemosódott a távoli hősök, a kezdetek és a mítoszok idejével, az emlékezet pedig valamilyen szentségbe ágyazta az emléket.12 Ezáltal az emlékezethelyet szimbolikus térbe és időbe helyezték, amely megkülönböztető identitást és érzelmi töltetet nyújtott a visszatekintő közösség tagjainak.13 Máma, Sándor, Csitten, Kenese és Altar attya puszta A két történetben megjelölt helyszínek a földrajzi közelségükön kívül a közös történelmi múltjuk miatt is összetartoznak, ugyanis a Balaton északkeleti szögletében található falvak közül Máma, Sándor, Kenese és Csittény (Csizmadia Károlynál a Csitten alak szerepel) beletartozott annak a kilenc falunak a csoportjába, amelyeket István király a veszprémvölgyi apácák monostorának adományozott.14 Együtt említi ezt a négy települést Kálmán király latin nyelvű levele is 1109-ben, amelynek értelmében a falvakhoz tartozó földeket nem használhatták közösen, és csak az apátnő engedélyével lakhattak ott.15 Máma, Sándor és Csittény megsemmisülésének a körülményeiről nem maradtak fenn történelmi iratok, vélhetően a 17-18. század folyamán pusztultak el.16 Czakó Gyula szerint Sándor falu lakosai nemesek voltak. A település 1676-ban még létezett, Sándor és „Csittény” község lakói pedig a 16. század második és a 17. század első felében Kenesére költöztek, ezt követte a falvak pusztulása.17 11S. VARGA 2012,3. 12NORA 1999,142-144. 13 ASSMANN 2012,15. 14 MORAVCSIK 1984, 79-81. 15 ÉRSZEGI 1988,9-8. 16 KIS 1990, 48-50. 17 CZAKÓ 1912, 7, 13. 327
