S. Perémi Ágota (szerk.): A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 27. (Veszprém, 2012)

SCHLEICHER Vera: Kéjpart, lidósítás és velencei est a Magyar Tengeren. Minták és hatások a balatoni fürdűkultúra fejlődésében

mányos" (köznemesi, patriarchális) és „modern" (tömeges) idegenforgalma között az ipari forradalom és ezzel összefüggésben a vasútépítések nyomvonalán húzódott. A felsőbb osztályok angliai üdülőhelyeit már a 19. század első felében elérte a vasúti közlekedés, majd nyomában a szállodaépítési láz, valamint a gyorsan növekvő városok alsóbb osztályokba tartozó lakossága, vagyis a tömegturizmus. Ezzel egyidejűleg az angol arisztokrácia és középosztály figyelme Európa más fürdői felé kezdett irányulni, nagyban hozzájárulva többek között Scheveningen, Biarritz, Deauville, a Rajna-völgye, a svájci Alpok és alpesi tavak, illetve a francia Riviéra fellendüléséhez - ez utóbbi ekkor még csak téli üdülőhely volt. Ami a hazai turizmust illeti, Füred éppen ebben az időszakban - mint az 1846-ban alapított Tátrafiired névadója — maga is mintául szolgált annak a tátrai idegenforgalomnak, amely ezt követően párhuzamosan fejlődött a balatonival, kölcsönösen inspirálva egymást. 3. A második Balaton-kultusz időszaka (1861-1920) maga is két korszakra osztható, éppen a vasútfejlesztés jelentőségének köszönhetően. A déli vasút átadása (1861), amely időben igen közel esett a Sió-zsilip beüzemeléséhez (1863), és az északi-parti vasúti közlekedés megindulása (1909) - egyaránt mérföldkő volt a Balaton idegenforgalmának történetében. Az eddig egyeduralkodó Füred mellé felsorakozott a szintén fürdőhelyi babérokra vágyó Siófok, és megindult a déli parti telepek kiépülése. Az északi part fürdőélete lassúbb ütemben fejlődött. Főként itt, de részben a déli partszakaszon is jelentős hatása volt az 1880as években tomboló filoxéravésznek, amely hatalmas területeken pusztította ki a szőlőket. Helyükön, főként Almádiban, Fonyódon és Révfülöpön föltünedeztek az első villaépületek, megkezdődött a szőlőhegyeknek az az átértelmezése, funkcióváltása, amely a mai napig tart. A fő gondolat, amely motiválta a térséget fejleszteni kívánókat: a Balatonkultusz

4, amelynek éltetői az ismert fürdőtelep- alapítók voltak. Céljuk a „parlagiság leverkőztetése", a „kultúrának" a Balaton partjára hozatala volt. Ez a „kultúra" ekkor elsősorban infrastruktúrát jelentett, vagyis partvédművek és strandok építését, parkosítást, villa- és szállodaépületek emelését. Az évi tíz-húszezres nagyságrendben nyaralni érkező városi családok többsége ekkor még a parasztházak tisztaszobáiban szállt meg, s ezzel megkezdődött az őslakosság lassú-nehézkes bevonódása a Balaton idegenforgalmába. Az idegenforgalmi kiadványok a 19-20. század fordulóján már tizenkilenc fürdőhelyet tartottak számon

1", vagyis a tó nagyobb része még mindig érintetlen volt idegenforgalmi szempontból. Ugyanakkor a később erőteljessé váló közigazgatási átrendeződés is megkezdődött már: az önálló parti települések száma kettővel növekedett, a korábban külterületként jegyzett Almádival és Fonyóddal. Nem a Balaton volt ez időtájt az egyetlen idegenforgalmi szempontból fejlődőképesnek bizonyuló térség Magyarországon. A megnövekedett szabadidő, s e szabadidő eltöltésének polgári formái egyre nagyobb tömegeket lendítettek mozgásba. Megszaporodtak a korábban a felsőbb rétegek kiváltáságának számító külföldi utazások is, ezek egy korabeli beszámoló szerint főként tíz osztrák, négy csehországi, tizenegy németországi fürdőhelyre, továbbá a belgiumi Ostendébe és az ekkortájt, 1882-ben alapított adriai fürdőbe, Abbáziába, valamint Velencébe irányultak". Az itt szerzett tapasztalatok visszaköszöntek a hazai üdülőhelyek értékelésében, a velük szemben megfogalmazott elvárásokban, és fokozták a versenyt a hazai üdülőhelyi fejlesztésben, amelyek e éppen e külföldi célpontokat próbálták kiváltani. E korszak szülöttei voltak a turizmus-szervezés első intézményei. 1873-ban (tizenhat évvel a londoni Alpine Clubot követően) megalakult a Tátra feltárásán és fejlesztésén munkálkodó Magyarországi Kárpát Egyesület, amelynek működése ösztönző hatással volt a szintén önszerveződő balatoni fürdőegyesületekre. Ezek - a századfordulón sorra alapított - civil szerveződések, a térségben, de talán egész Európában példátlan módon váltak a fürdőélet katalizátoraivá, elsősorban a kisebb fürdőhelyeken, amelyeket elkerült a befektetők érdeklődése. Az országos hatókörre törekvő Magyar Turista Egyesület 1892-ben alakult, ám balatoni „osztálya" szinte az utolsók között, csak az 1930-as 9 Maga a „Balatonkultusz" fogalom is ekkor keletkezik, s ekkor kezdik visszamenőleg is „első Balatonkultusznak" nevezni a reformkor évtizedeit 1

0 pl. BOLEMAN 1900. " HANKÓ é.n., KÓSA 1999. 53-54. 149