Tóth G. Péter szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 25 (Veszprém, 2008)

gáltatja a zenét.

113 A kecskefejes duda sípszára tölcséres végű és a képen nem látható a basszus sípszár. A faragvány készítője egyszerű pásztorember és nem valószínű, hogy idegenben látott dudatípust ábrázolt volna. A tölcséres végződés egyenes, ezért feltételezhetően nem a sípszár végére illesztett íves tölcsért akart megjeleníteni. Jovan Pacié 1808-as akvarelljén egy bácskai dudás látható.

114 Bár a duda sípszár nem látható, a sípszár csikófejú faragványban végződik, ami a dupla sípszáras magyar dudatípusok egyik jellemzője. Mivel a szintén 1808-ból származó bácskai gajdást ábrázoló képen jól látható a szerb gajda dudákra jellemző nagyméretű, pipaszerű sípszárat hoszszabbító tölcsérre, elfogadható, hogy a festő pontosan ábrázolta az általa látott, különböző hangszertípusokat. A felsorolt példákat figyelembe véve semmiképp nem fogadhatjuk el általános tendenciaként, hogy a külföldről érkezett személyek csak az általuk otthonról megismert hangszertípus ábrázolására lennének képesek, és csak a honi ábrázolások megjelenésével lehet objektív képet kapni a helyi duda sípszár típusokról. A mai magyar dudákra jellemző kettős sípszár talán legkorábbi ábrázolása Jovan Pacié 1808-as akvarellje, amelyen egy bácskai dudás látható.

115 A duda sípszár ugyan nem látható, de a sípszár csikófejű faragványban végződik, ami a dupla sípszáras magyar dudatípusok egyik jellemzője. A kettős sípszár már jó kivehető ábrázolása az 1840-es évek elejéről származó színes litográfián látható. Alexander Clarot „Bajnai parasztok" című képén egy táncoló párt kísér egy basszussíppal és dupla sípszárral ellátott dudatípuson egy bajuszos, befont hajviseletű pásztor.

116 1842-ben készült Barabás Miklós „egy dudást" ábrázoló tusrajza, amelyen subás fiatal pásztor játszik egy basszus sípszáras, dupla sípszáras dudán.

117 A tusrajzot A. H. Payne metszeteként 1843-ban, 1844-ben és 1852ben is felhasználták különböző magyar és német nyelvű prózai és verses művek illusztrációjaként. Bár a duda még nem a később jellemzővé váló fújtatós, emberfejes, hajlított basszus sípszáras dudatípus, de jól láthatóan balkezes tartással játszik a dudás, amely sípszártípus az Alföldre jellemző. A XX. századi hiteles, fényképes ábrázolásokon már csak az egy basszus sípszáras, szimpla nádnyelves félparalel kettős sípszár figyelhető meg. G. Szabó Zoltán szerint az állattartással foglalkozó társadalmi csoport, a pásztorság duda használata a XIII-XIV. századtól megragadható.

118 Azonban nincs arra bizonyíték, hogy a pásztorság körében a XIII. századtól vagy még régebbről ismert kettős sípszárak használata egészen a mai magyar dudatípusok XIX. századi megjelenéséig folytonos hagyományként jelen lett volna. Ennek ellenkezőjére utal Nagy Iván csallóközi dudahagyományt feldolgozó könyvében bemutatott kódexábrázolás, amelyen két pásztor látható és az egyiknél egy részleteiben jól kivehető, szimpla sípszáras, egy basszussípos dudatípus látható.

119 Amennyiben a XIII. századtól folyamatosan jellemző is volt a dudahasználat a pásztortársadalomra, nem igazolható, hogy a XX. századra jellemző és általánossá váló dupla sípszáras dudatípust használták volna. Valószínűbb, hogy párhuzamosan több dudatípus is jelen volt és a kettős sípszárak is folyamatos változáson, fejlődésen mentek át. Nem kizárható, hogy egy új hangszertípus megjelenése teljesen kiszorítja a korábban használtat. Példának okáért a nyugati típusú vonós együttesek hatására a XIX-XX. századra teljesen eltűnt a népi tánczenéből a dob használata, míg a korábbi századokban annak jelenléte kimutatható. A másik ok, amiért a korábban ábrázolt szimpla sípszáras dudák eltűnhettek az, hogy a vonós hangszerek térnyerésével először az úri, majd a paraszti népzenéből is a duda fokozatosan visszaszorult a pásztorság használatába, illetve koldus hangszerré vált. Ebből kifolyólag vagy egy korábban hasz-