Tóth G. Péter szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 25 (Veszprém, 2008)

nált, vagy egy ebben az időben átvett dudatípus használata vált általánossá. Viski Károly 1930-as évek körüli állapotokat tükröző leírásában még kétféle duda sípszár szerepel: „A tömlősíp leglényegesebb része tehát a duplasíp; de lehet egyszerű síp is; szembetűnő része a tömlője, amely egészben, azaz tömlőre nyúzott (inkább szőrével befelé fordított) kecske, juh vagy kutyabőr."

120 A dudatípusú hangszerek kialakulásának helyszínét illetően több hipotézis született. Curt Sachs a nagyszámú változata vagy kimutatható korábbi megléte miatt Indiában lokalizálja a duda típusú hangszerek eredetét.

121 Francis Collinson szerint valamenynyi ismert dudatípus eredete az ókori, szájüregből fújt, babiloni párosával használt nyelvsípokig és az egyiptomi kettős nyelvsípokig vezethető vissza.

122 John Henry van der Meer szintén az európai ókori elődei tovább fejlesztett változatainak tartja a dudákat.

123 Kozák József a félparalel kettős nyelvsípok Kárpát-medencében való megjelenését az onugurok, szabirok és előmagyarok csoportjaihoz köti, amely hangszertípus előképei az ókori egyiptomi paralel kettős nyelvsípok voltak. Ebből kifolyólag a Kárpát-medencei dudahagyomány kezdeteit egészen az avarkor középső, VII. századi szakaszáig vezeti vissza.

124 Francis Collinson szerint a dudatípusú hangszerek legkorábbi ábrázolása i.e. 1300ból való, amit Eyukban egy hettita palotában fedezett fel John Garstang.

125 Francis Collinson szintén a dudatípusú hangszerek korai ábrázolásnak veszi azt az i.e. 100-ból Alexandriából való hellenisztikus terrakotta figurát, amely a bal hóna alatt egy tömlő vagy edény formájú tárgy van, amelynek lekötözött végéből egy cső nyúlik ki.

126 Azonban a cső a zenész jobb kezében végződik és a bal kezében egy pánsípot tart, ezért sokkal valószínűbb, hogy a peremfúvós hangszertípust egy frikciós dobbal kíséri a zenész, és ebben az esetben ez a frikciós dob eddig ismert legkorábbi ábrázolása lenne. Francis Collinson elméletét a duda római kori leírására alapozza, amely szerint Néró császár a kortárs görög Dio Khrüszosztom szerint „tudta hogyan kell játszani a sípon és nyomni hóna alatt a tömlőt". A dudatípusú hangszerek másik feltételezett leírásában Arisztophanész i.e. 425-ben írt Ahcarnész című vígjátékában „az eb likába fújt dalról", amelyet kutyabőrből készült dudának is lehet érteni. Szintén Arisztophanész vígjátéka a Lüszisztrate, amelyben „hólyagról" van szó, amelyet a spártaiak a táncukhoz használnak.

127 Megjegyzendő, hogy a görög és a római korból fennmaradt nagyszámú hangszerábrázolás között egy sincs, amely egyértelműen dudatípusú hangszert ábrázolna. A nyugat-európai dudák legkorábbi, IX. századi ábrázolása a St. Blaise Benedek-rendi monostor fametszetein látható.

128 A fametszeteken egy basszussíp nélküli hólyagduda és egy szoros kutyaszerű állatot formázó basszussíp nélküli dudatípus látható. A hólyagdudatí pus okon a levegőbefújó cső és a dallamsíp egy vonalban vannak. Mindkét dudatípus sípszára állatfejben végződik. Ebből kifolyólag, jól láthatóan nem kúpos furatúak. A XIII. századból maradt fenn egy gólyalábon álló mutatványos ábrázolása, aki egy tömlő nélküli, állatfejben végződő dudasípszáron játszik.

129 Ugyanitt már megjelenik a nyugat-európai dudákra jellemző kúpos dudasípszár, dudatömlővel, de még basszus sípszár nélkül. A XIV. századtól, a templomi kőfigurák ábrázolásain és a zsoltár illusztrációkon a kónikus sípszárú nyugat-európai dudákon már basszus sípszár is látható. A nyugati típusú dudák korai formájukban egyszerű hólyaggal ellátott, kettős nádnyelvű népi schalmeiek voltak. A hólyag levegőutánpótlást biztosított, megszüntetve a körlégzés szükségességét, amely nyilvánvaló könnyebbség a játékos számára.