Tóth G. Péter szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 25 (Veszprém, 2008)
európai típus. 105 Bulgáriában a Szófiától keletre található hegyvidéken szintén elterjedt egy hat ujjnyílásos, szimpla nádnyelves, kúpos duda sípszáras dudatípus. 106 Ezt a dudatípust Törökországban trák gajdának nevezik és elterjedésénél egyértelműen kimutatható a bolgár átvétel. 107 Kozák József a duda kialakulását vizsgáló írásában a középkori adatokkal egyáltalán nem foglalkozik, mert úgy véli, hogy a középkori és későbbi udvari zenében felbukkanó általános európai dudatípusok hatása a népi hangszeres gyakorlatra nem számottevő. 108 Ellenérvként felhozható, hogy a nyugati eredetű basszus sípszár valószínűsíthetően az udvari kultúra által közvetítve jelenik meg a népi hangszeres gyakorlatban. Szintén fontos szempont, hogy a XVII. században a duda kifejezetten a magyar urak kedvenc hangszerének minősül. Geleji Katona István az 1636-os Öreg Graduáljának ajánló levelében a dudát a magyarok első muzsikájának minősíti: „Az orgonán értvén m ndenfiivos és tömlős sípokat az minemű a' Magyaroknak első Musicajok, az bordó síp avagy duda is" 109 A XVII. század végén (1660-90) Apafi Mihály erdélyi fejedelem a helyi hagyomány szerint dudaszóra táncol, és nem a nyugati (francia) divatot követi. 110 Ebből arra lehet következtetni, hogy a fejedelmi udvarokban a magyar hagyományos dudatípusok voltakjelen és nem az idegen eredetű jövevény hangszerek. Amennyiben mégis nyugati eredetű dudatípusokról lenne szó, azok több generációval korábban érkeztek és a XVII. századra meghonosodtak, ebből kifolyólag sem az úri, sem a népi kultúra nem idegenkedett a használatuktól. Erre utalnak Esterházy Pál 1656. évi énekgyűjteményének sorai: „Keljünk fel asztaltól, hajólaktunk a bortól s táncoljunk. Szóljon hegedű sétáljunk. Dudás is bőgjön, mulassunk... Magyar táncot vonhatsz, te dudás is fujhatsz Immáron. A közrend is hadd táncoljon, Innét senki se oszoljon...". Justus van der Nypoort 1686-os metszeteiből, szintén kiderül, hogy a duda a parasztság köreiben is elterjedt hangszer és amenynyiben hiteles az ábrázolás, akkor nem a ma ismert dupla sípszáras dudatípust használták. Szintén fontos körülmény, hogy a XVXVII. században még nem volt annyira kifejezett a különbség az úri és a népi kultúra eszközei között, mint a XVIII-XX. században, ezért a XV-XVII. századi úri kultúra hangszerei valószínűsíthetően a nép körében is fellelhetőek, és viszont. G. Szabó Zoltán azzal magyarázza a kettős duda sípszár legkorábbi XVIII-XIX. századi felbukkanását, hogy a korábbi ábrázolások főként Nyugat- vagy Dél-Európából érkezett alkotóktól származnak, ezért G. Szabó Zoltán szerint csak az általuk élőben vagy képről ismert hangszereket tudták hitelesen vagy kevésbé jól ábrázolni. 111 Azonban a néprajzi gyűjteményekben található duda sípszár típusoktól eltérő sípszár látható Lötz Károly 1858 körül készült Aratóünnep című festményén, ahol egy táncoló párnak dudáló pásztor kezében egy páros, eltérő hosszúságú, hengeres csövű sípszár látható. Lötz Károly festménye után készítette azt a kőnyomatot Marastoni József, amit 1862-ben nyomtattak ki „Szénagyűjtés" címmel. Ezen már az enyhén széttartó csövű sípszár egyike hengeres csövű, míg a másik tölcséres végű. 112 Egyértelműen félparalel, kettős duda sípszár ábrázolás fedezhető fel az angol utazó Alexander Clarot „Bajnai parasztok" című 1840-es évek eleji színes litográfiáján, amely dudatípus Angliában nem található, ezért jelen esetben az ábrázolás a helyben látott hangszertípust adja vissza. Egy sárréti kondáskürt karcolt díszítésének részletén, amelyet Szűcs Sándor rajzolt le, egy kondás fokosra támaszkodó, sarkantyús, bőgatyás, tollas kalapot viselő és egy hasonló öltözetű, kezében kulacsot tartó, táncoló férfialak látható, akinek a táncához egy szűk, zsinóros nadrágos, szőrkucsmás, kecskefejes dudatípuson játszó dudás szol-
