Tóth G. Péter szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 25 (Veszprém, 2008)

Az adatok figyelembevételével jól látható, hogy regölésnél a „bika" nem egy hangszertípus, hanem az egyik maszkos alakoskodó elnevezése. A félreértéshez még hozzájárulhatott a táltosok ismert, bika alakban való küzdelme is, amelynek eredményeképp a német szakirodalomban megmaradt a dunántúli pálcával megszólaltatott frikciós dob téves elnevezése. Leopold Kretzenbacher ezért nem tudta az általa pannóniainak nevezett frikciós dobokat megfelelően besorolni a szomszédos népek frikciós dobjaihoz, és a hangszertípus terjedési irányát Pannóniából a cseh-morva nyelvterület felé vagy a KeletiKárpátok felé valószínűsíti.

8 Viszont a csehmorva területen ismert bukac a frikciós dobok más típusával, a hajlékony szárral megszólaltatott frikciós dobokkal rokonítható. Sebestyén Gyula az Ethnographia 1900as évfolyamában írott cikkében kifejti, kérdéses, hogy a frikciós dob hangszertípust melyik szomszédos néptől vettük volna át, és csak akkor lehetne teljes bizonyossággal megállapítani, ha a tárggyal együtt az idegen elnevezés is átkerült volna hozzánk.

9 A Dunántúlon a pálcával megszólaltatott frikciós dobok elnevezése jellemzően a duda. A Történeti Etimológia Szótár szintén a délszláv eredetét valószínűsíti a duda szavunknak.

10 Diószegi Vilmos kimutatta, hogy a termés- és bőségvarázsló alakoskodásban, a regölésben a refrén őrzi az ősi sámánhagyományokat, és erősen elkülönül a nyugati típusú évkezdő énekektől.

11 A honfoglaló magyarság - megismerkedve a szomszédos népek körében gyakorolt kolindákkal - eredeti samanisztikus szertartása összeolvadt az Európa-szerte ismert, napfordulón végzett bőségvarázslással. Mindezek alapján valószínűsíthető, hogy a dunántúli regölésnél használt, pálcával megszólaltatott frikciós dob rokonítható a Dél és Nyugat-Európában elterjedt pálcával megszólaltatott frikciós dobokkal, amely típus az eddigi adatok alapján valószínűsíthetően portugál-spanyol nyelvterületről terjedt el nyugat-északnyugati és dél-délkeleti irányba. Magyar nyelvterületre - az elnevezés egyezése miatt - valószínűsíthetően a szlovén nyelvből került a hangszertípus a kolindálás szokásával együtt, amely szokás a korábbi samanisztikus szokáshagyománnyal összeolvadt és a frikciós dob a sámánszertartás során használt, addigra már kihalt keretes dob helyettesítésére szolgált. Az 1900-as évek elejére, hasonlóan más európai országokhoz, a Dunántúlon elterjedt hangszer leginkább a citera, ritkábban egyéb dallamjátszó hangszer tánckísérő ritmushangszerévé vált.

12 Sebestyén Gyula a Magyar Népköltési Gyűjtemény V. kötetének a regölés szokásával foglalkozó részében szintén a szlovén eredetet mutatta ki a magyar karácsonyi regölés szokásában, ami eredetileg újévi szokás lehetett.

13 A honfoglaló magyarság a Dunántúl területén talált szlovén, avar és gepida népcsoportokból szervezte meg a nyugati végek székely védelmét, és általuk kerülhetett át később a szokás a keleti végekre. Az ókori római eredetű, Bizánci Birodalomtól átvett szláv évkezdő szokás a szlovén kolednikok által őrződött meg és olvadt öszsze a magyar regöléssel. Sebestyén Gyula a római eredetű évkezdő ünnepet az iráni eredetű Mithrasz bikakultuszig vezeti vissza és a kolendálás és a regölés szokásában is megtalálható maszkos alakoskodó bika alakját a Mithrasz-misztériumvallás bikaáldozatával hozza összefüggésbe.

14 A dob hangszernevünk vitatott származású. Legvalószínűbb a hangutánzó eredet

15

. Dobos alakjában már 1193-ból van írásos adatunk.

16 A dobokat az organológia a morfológiai különbségei szerint csoportosítja. Három fő típus a csődobok, a keretes dobok és az edénydobok. A csődoboknak további altípusai vannak, de Európában és így magyar nyelvterületen is jellemzően a hengerdobok a legelterjedtebbek. Szintén elterjedt típus, főleg a Balkánon és Európa keleti részén a keretes dobok azon